Út az elfeledett világba

2013 november 18.

Sejtésem beigazolódott. Másnapra olyan izomlázam lett, hogy vízszintes talajon sem nagyon tudtam járni, a lépcsőknek pedig még a látványa is elborzasztott. Az mondjuk nem volt teljesen világos, hogy a nyakam mitől merevedett be annyira, hogy az ágyból való felkeléshez előbb négykézlábra kellett fordulnom, mert a nyakizmaim nem bírták el a fejemet másképp, de némi kis gimnasztika után már akár 45 fokban is képes voltam oldalra nézni. Napok kérdése és felépülök...

Addig viszont haladni kell tovább. Camille úgy tervezte, hogy az Északi-sziget nyugati partja felé indul, ahol a Taranaki vulkánt mássza majd meg. Valamiért engem ez a program mérsékelten lelkesített csak, viszont a mi következő állomásunkon, Wellingtonban úgysem sikerült még szállást találnunk (2 fős kanapéból kevés van), úgyhogy nem késünk el sehonnan, ha Camille-lal megyünk. Juraj persze teljesen belelkesült az újabb hegymászás gondolatára, én meg alig vártam, hogy egy egész napot egyedül tölthessek, amíg ők túráznak.

A vargabetűnek azért is örültem, mert már korábban kinéztem magamnak egy izgalmas nevű úticélt, "Az elveszett autópályát" vagy mit, ami azon a környéken halad, szóval simán bevehető a tervbe.

Miután belelkesítettem útitársaimat is, beszereztünk egy prospektust az "Elfeledett világba vezető út"-ról. 

Na, majdnem egészen jól emlékeztem a nevére :)

A 150 km-es útszakasz kelet-nyugati irányban szalad a sziget közepétől a tenger felé. Valaha fontos útvonal volt. Az Új-Zélandra települő első úttörők hidakat, utakat, városokat építettek, de aztán valahogy elvesztette népszerűségét a hely. Mára az elhagyott folyami kikötők, szinte-szellem-városok és egykor jobb napokat remélt, kézzel vájt alagutak jellemzik. Az 1900-as évek elején még virágzott a környék, aztán egy nagyobb árvíz és egyéb hatások következtében majdnem elnéptelenedett.

Az útvonal festői. Hegyek-völgyek, erdők, vízesések váltakoznak. Csak úgy mint Új-Zéland legtöbb részén.

Valahol félúton érkezik meg az utazó Wangamomona városkájába, ami 1989-ben független köztársaságnak kiáltotta ki magát. A település egy maroknyi házból áll, de van saját pecsétjük, amit 2 dollárért be is pecsételnek a turisták útlevelébe. Ettől mondjuk többet vártunk. Olyan jól hangzott ez a köztársaságosdi, de pár lézengő turistán  és a pecsétet osztogató hotel recepciósán kívül mást nem is láttunk.

Akadt a prospektus szerint pár másik érdekes látnivaló is. Valami régi malom, amihez egy legelőn kellett átmászni, aztán majdnem észre se vettük a "malmot", ami gyakorlatilag egy biciklikerék méretű fogaskerék volt a földre hányva. Ennyi maradt a malomból vagy mi nem értettük jól a szót?! Vagy csak jól adják elő a semmit?

Nagy kíváncsisággal néztünk viszont a "Híd a valamibe" látványosság elébe, ami a "Híd a semmibe" párjaként sokat ígérően hangzott. A Hid a semmibe is a környéken van, tervbe is vettük, bár ha minden információnk helyes, akkor oda csak hajóval lehet eljutni, mégpedig elég drágán, szóval lehet, hogy kihagyjuk.

A Híd a valamibe attrakció elég távol esik a főúttól. 90 percig kell kavicsos szerpentinen haladni. Többször akadtunk el az úton ácsorgó tehenek miatt, akik meglepetésükben nem tudták, merre térjenek ki az autó elől, ezért inkább előtte haladtak. Ez mondjuk nem az ő hibájuk, mert a helyi farmerek általában úgy hajtják a csordát, hogy a tehenek háta mögött haladnak a quaddal, így a marhák most is erre asszociáltak. Az egyetlen necces helyzet az volt, mikor egy magányos bika akadt az utunkba, aki a helyzet miatt érzett zavarát bátorsággal próbálta palástolni és inkább szembe fordult az autóval, mint odébb ballagott volna. Minden alkalommal, mikor próbáltunk gurulni az autóval, hirtelen megfordult és támadó állásba állt. Tanácstalanok voltunk, mert ha nem mozdulunk, azt hiheti, hogy farkasszemet nézünk és támadni készülünk. Ha meg elindulunk, akkor azt veheti támadásnak. Végül valamiért úgy döntött, hogy nem száll harcba, és félreállt az útból.

Az igazi vicc akkor következett, mikor végre odaértünk a hídhoz. A híd valóban a valamibe vezetett. A túloldalra. Az is valami. De ezen kívül semmi. Egy sima híd egy sima folyón.

Szép, szép. De ezért zötykölődtünk 90 percet ide és ugyanennyit majd vissza?!

Csodaszép a táj
Háttérben a Taranaki vulkán havas csúcsa

A jól marketingelt útszakasz egy Stratford nevű városban végződött, ahol NZ első harangjátéka működött és működik ma is. Épp időben értünk oda, még elcsíptük az aznapi utolsó harangjáték utolsó perceit az óratoronynál.

Arról, hogy hol töltjük az éjszakát, nem sok fogalmunk volt. Küldtem ugyan reggel septiben pár kanapékérést a környékre, de nem sok esély volt arra, hogy ilyen rövid határidővel választ kaptam. Főleg, mivel már este 7 volt.

Azért a reményhal jegyében elrobogtunk a helyi könyvtárba, ahol (mint általában) ingyenes volt a wifi. Nagy meglepetésemre egy meghívás várt egy CSertől. Szívesen lát minket éjszakára. Wow! Ez nagyszerű! Különösen azért, mert ennek az embernek nem is küldtem kérést. Nyilvános oldalra kitettem, hogy a környéken keresünk kanapét, azt látta meg és hívott meg minket. Ez milyen jófejség volt tőle!!! Ráadásul az üzenetében azt is jelezte, hogy desszerttel vár minket. 

Kész vagyok a kiwiktől! :D