2013 november 9.
Aucklandben megint Jon lakására tartok. A nyaralás alatt ott tároltam a hátizsákomat teli a téli cuccokkal.
Jon ugyan nincs otthon, épp Ausztráliában nyaral, de ez nem tartja vissza attól, hogy a lakásában vendégeket fogadjon. Távollétében egy CSer tölti be a házigazda szerepét.
Alig várom, hogy internet közelébe kerüljek. Tiszta elvonási tüneteim vannak. Két hét hírzárlat. Szörnyű :)
Befut az az e-mail is, amit már kíváncsian vártam. Juraj, a szlovák srác, akivel Indonéziában utaztam együtt, mostanában kellett, hogy megérkezzen Új-Zélandra, de hetek óta nem hallottam róla híreket, mert Fidzsin barangolt, ahol - gondolom - olyan szuper az internet, mint Rarotongán. Ahogy reméltem, az üzenete már vár is: "Megjöttem Aucklandbe, mikor és hol találkozzunk?"
Hurrá! Kedvenc útitársam a kedvenc országomban. Mi kellhet még?! :-D
Másnap össze is futunk a városban. Annyi mondanivalónk van! Nehéz eldönteni, hogy dumáljunk-e vagy inkább csak ölelgessük egymást. A nagy örömködés örömére kitaláljuk, hogy összehangoljuk terveinket, ha már egyszer korábban ilyen jól működött a közös vándorlás, és megint együtt vonszoljuk a batyunkat.
Juraj nem sok mindent akar megnézni az északi szigeten, csak a Tongariro hegy megmászása érdekli, ami nekem szuper, mert úgyis láttam már mindent, amit akartam, viszont a Tongariro a havazás miatt múltkor kimaradt. Már akkor eldöntöttem, hogy LESZ legközelebb és megmászom a hegyet, de így, hogy útitársam is van, még több kedvem van a dologhoz.
Az egyetlen gond az volt, hogy Jurajnak csak pár napra volt szállása Aucklandben, Jonnál meg teltház volt és nem akarta őt is befogadni, úgyhogy 2 napon belül le kellett lépnünk. Ami nekem nem tetszett, mert ügyintéznem kellett volna. Repjegyeket módosítani, bankkártya problémát megoldani, blogot frissíteni, levelekre válaszolni, kontaktlencsét rendelni online, következő állomásra szállást szervezni. Utálatos kapkodás és rohanás.
De Juraj teljesen lelkes volt a stoppolás és a közös kaland miatt, úgyhogy mentünk.
Első körben az Auckland-i könyvtárig. Hogy kitaláljuk, hogy mégis hova a fenébe stoppolunk így kapkodva és értelmetlenül. Én igazán rugalmassá váltam az utazásaim során, de azt is tudom, hogy alacsony költségvetéssel csak úgy tud utazni az ember, ha megszervezi az útvonalat. Kanapé igényeket kellett volna már 2 napja kiküldözgetni. Ehhez képest ülünk a könyvtár előtti padon, mindjárt dél van és halvány elképzelésünk sincs róla, hogy merre tartunk. Ma. Ráadásul Juraj nem is érti, mi bajom. Persze. Mert ő Ázsia után 2 másik olcsó országban járt, ahol pár dollár a szállás, nem pedig 30 a kolesz szobai ágy.
Mivel semmiről semmi infónk nincs, az idő viszont rohan, és kellene legalább 2 nyugodt nap, hogy CS szállást szerezzünk, azt javaslom, hogy halasszuk a vulkánmászást és szervezzük meg az utazást. Hirtelen ötletként eszembe jut hajdani vendéglátóm, Robert, aki a Coromandel-félszigeten lakik, és legutóbb nagyon jókat mulattam vele. Felhívom. Mi lenne, ha meglátogatnám? Vinném egy barátomat is. Sarokba szorírtás. Nem szép dolog, de bízom benne, hogy ő is örül, ha újra találkozunk. Örül. De vannak vendégei. Azért jöjjünk csak. Majd lesz valami. Jó, megyünk.
Kíváncsi leszek, milyen lesz a stoppolás kettesben. Lányokat egyedül bárki felvesz. Ketten lehet, hogy kevesebb sanszunk lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése