2013 november 20.
Ültünk Wanganui-ban a könyvtár előtti parkolóban, mindhárman bújtuk a netet. Villámgyorsan kiküldtem 2 kanapékérést 2 szimpatikusnak és gyorsan válaszolónak tűnő CSernek. Épp a harmadik kérést fogalmaztam, mikor megszólalt a telefonom. Az első címzett hívott. Mehetünk hozzá, bár ő épp indul otthonról, szóval vacsorát ne várjunk. Dehogy várunk! Köszi, köszi, azonnal indulunk. Intek Jurajnak, aki tőlünk távolabb üldögélt.
- Gyere, indulunk.
- De hát éppen kanapékérést írok... - próbál tiltakozni, mivel aznap már párszor lecsesztük, hogy mindig várni kellett rá, mert külön utakon járt, mi meg csak vártunk, csak vártunk állandóan.
- Már van kanapénk, gyere!
- Mi van?!?!?!
- Megyünk a vendéglátónkhoz. Találtam kanapét.
Juraj felocsúdik a pillanatnyi sokkból és szedi a lábait az autó felé.
- Ezt meg hogy az ördögbe csináltad?! Én még csak az első kérést készültem kiküldeni. Honnan a fenéből szereztél valakit?!
- A Sors útjai kifürkészhetetlenek : D
Vendéglátónk és megmentőnk, Peter, aki egy nagypapa korú CSer, lelkesen fogad minket. Ömlik belőle a szó, végigvezet minket a lakáson, kinyitogatja a szekrényeket, megmutogatja, mi hol van, elmagyarázza a mosógép működését, ha esetleg mosni akarnánk, pár perc alatt tömörítve elmeséli a fél életét, prezentálja a hangszergyűjteményét, ismét kinyitogatja a konyhaszekrényeket és ismét rendelkezésünkre bocsátja az alapanyagokat, közben fél kézzel a haját fésüli, mert épp vacsorázni indul a barátaihoz, elnézést kér, amiért nem vacsorával várt minket, de hát mennie kell, főzni már nincs ideje, biztosítjuk, hogy mi így is rettenetesen hálásak vagyunk neki és inkább mi főznénk neki vacsorát, ha nem épp enni készülne, előszedi gyorsan az ágyneműt, mert a 3 ágyból csak kettő van áthúzva, közben kipakolja a konyhaszekrényre a fél hűtőt, amiből még gyorsan desszertet készít, amit magával visz a vendégségbe, elrohan felvenni az ingét, közben mesél és beszél és hadar, 6 kehelybe joghurtot mer, megpakolja friss gyümölccsel, valami szósszal, újabb réteg joghurt, 4 gyereke van, meg pár unokája, ostyát szeletel a desszert díszítésére, általános iskolai tanár volt különben, 20 éve özvegy, imád varrni, a szoba falait díszítő foltmozaik képek mind az ő munkái, de vannak takarók is és gyerekjátékokat is szokott varrni, közben elviharzik és felveszi a másik nadrágját, egy percre sem hagyja abba a mesélést, vallásos is, még szerencse, hogy nem csak lányok vagyunk, mert vallási okokból csak fiúkkal együtt fogad lány vendégeket, nézzük meg a kertet, tele van fűszernövénnyel és érik a citrom is, épp aznap vett egy basszus jukulelét (gitárféle), ne várjunk ám rá, menjünk nyugodtan aludni, tudja ő, hogy az utazók mindig fáradtak, mire ideérnek, mert vagy az egyik vagy a másik vulkán megmászásáról jönnek ide, múltkor is volt nála egy francia srác, aki 4 napig csak aludt meg evett, egy kínai srác meg tavaly itt ragadt nála fél évig, de nagyon jól kijöttek, azóta is barátok, a családja nem érti a CS lényegét, de őt nem zavarja, mindenképpen együnk bármit, amit a hűtőben találunk és érezzük magunkat otthon, és együnk jégkrémet is (elrohan a mélyhűtőhöz, dobozzal jön vissza), jaj, ezt valaki megette és nem dobta ki a dobozt, nagyon sajnálja, akkor nincs jégkrém, de keressünk csokit, biztos van a szekrényben, hú, neki mennie kell, mert el fog késni, ott a TV nyugodtan nézzük, ő nem szokta, az internet kódja ezmegaz, érezzük otthon magunkat, viszlát később.
Huhh.
Peter egy tündérbogár, annyira édes és jóindulatú, de olyan, mintha túl sok redbullt ivott volna a fordítva bevett hashajtóra...
Miután magunkhoz térünk az információs tsunami forgató örvényéből, lekészítjük a vacsoránkat a magunkkal hozott alapanyagokból, aztán kiülünk a teraszra, a fűszernövények közé vacsorázni.
Váratlanul hangokat hallunk a nappaliból. Csodálkozva nézzük, ki érkezett. Egy középkorú nő és egy férfi lép oda hozzánk. Ők is csodálkoznak rajtunk.
- Peter merre van? - kérdezi a nő.
- Elment vendégségbe, nem tudjuk, mikor jön. - válaszoljuk és mosolygunk.
A nő tudomásul veszi és visszamegy a nappaliba. Gondoljuk, távozik is. Pár perc múlva még mindig ott szöszög a szobában. Fura a helyzet. Nem tudjuk, ki ez, és ha bármi gond lesz, meg nem magyarázzuk, hogy ne mi voltunk. Juraj bemegy a szobába barátkozni a nővel. Néhány perc múlva visszajön és leül megint enni.
- Na, elmentek? - kérdezzük.
- Nem. Leültek netezni Peter laptopjához.
Lazák... Fura szitu... Juraj megeszi a vacsoráját, aztán megint bemegy. Hamarosan újra feltűnik.
- Meghívtam őket vacsorára. Ugye már nem kértek több salátát, mert akkor beviszem nekik.
- Hát még kértünk volna, de nagyon kedves tőled, hogy meghívtad őket. Azt nem derítetted ki, kik ők?
- De, Peter lánya és veje.
Na, legalább érthető, miért mozognak ilyen otthonosan.
Vagy egy órát ténferegtek még a lakásban, kipakolták a hűtőt, telefonáltak párat, neteztek egy keveset, aztán hazamentek. Peter este 10 körül érkezett meg. Megvártuk, hogy beszélgethessünk vele, mert elvileg másnap reggel mi továbbutaztunk volna.
A beszélgetés majdnem sikerült is. Úgy 50%-ban. Abban az 50-ben, amelyikben ő beszélt. Még egy "aha" sem volt beszúrható a szóáradatba. Teljesen lefárasztotta az agyunkat a hadarás és a sok információ.
Camille 11 körül megunta és elvonult. Én éjfélig még képes voltam érdeklődő maradni, de aztán én is leléptem. Juraj egész sokáig bírta. Nem tudom, mi a titka. Lehet, hogy fel sem tűnt neki, hogy egyoldalú volt a társalgás? :D
New Plymouth után tovább haladtunk Wanganui-ba (térkép van ám a "Térképek" fülön), ahol a tervek szerint másnap elváltak (volna) útjaink. Camille elindul északra, mi meg Jurajjal délre.
Persze szállást nem szerveztünk, és úgy tűnt, én voltam az egyetlen, akit ez a kis hiányosság egyáltalán érdekelt.
Az volt az elképzelés, hogy majd kempingezünk valahol valami erdő szélén. Jurajnak van sátra, Camille meg aludt már az autójában.
Úgy félúton járhattunk Wanganui felé, mikor elkezdett szakadni az eső. Legjobbkor. Mire odaértünk, késő délután volt és az eső ugyan elállt, de nem volt biztos, hogy úgy is marad, ráadásul kiderült, hogy a város környékén csak kijelölt kempingben lehet sátrazni, ott pedig majdnem annyiba kerül fejenként az engedély, mintha hostelbe mennénk ágyban aludni. Ez milyen szivatás már?! Ezen úgy jól felhúztam magam és nekiálltam vadul kanapéigényléseket küldeni. Este 6-kor. Aznap éjszakára. A reményhal, a reményhal... az sosem hal meg nálam....
 |
| Útközben megálltunk egy erdőnél |
Ültünk Wanganui-ban a könyvtár előtti parkolóban, mindhárman bújtuk a netet. Villámgyorsan kiküldtem 2 kanapékérést 2 szimpatikusnak és gyorsan válaszolónak tűnő CSernek. Épp a harmadik kérést fogalmaztam, mikor megszólalt a telefonom. Az első címzett hívott. Mehetünk hozzá, bár ő épp indul otthonról, szóval vacsorát ne várjunk. Dehogy várunk! Köszi, köszi, azonnal indulunk. Intek Jurajnak, aki tőlünk távolabb üldögélt.
- Gyere, indulunk.
- De hát éppen kanapékérést írok... - próbál tiltakozni, mivel aznap már párszor lecsesztük, hogy mindig várni kellett rá, mert külön utakon járt, mi meg csak vártunk, csak vártunk állandóan.
- Már van kanapénk, gyere!
- Mi van?!?!?!
- Megyünk a vendéglátónkhoz. Találtam kanapét.
Juraj felocsúdik a pillanatnyi sokkból és szedi a lábait az autó felé.
- Ezt meg hogy az ördögbe csináltad?! Én még csak az első kérést készültem kiküldeni. Honnan a fenéből szereztél valakit?!
- A Sors útjai kifürkészhetetlenek : D
Vendéglátónk és megmentőnk, Peter, aki egy nagypapa korú CSer, lelkesen fogad minket. Ömlik belőle a szó, végigvezet minket a lakáson, kinyitogatja a szekrényeket, megmutogatja, mi hol van, elmagyarázza a mosógép működését, ha esetleg mosni akarnánk, pár perc alatt tömörítve elmeséli a fél életét, prezentálja a hangszergyűjteményét, ismét kinyitogatja a konyhaszekrényeket és ismét rendelkezésünkre bocsátja az alapanyagokat, közben fél kézzel a haját fésüli, mert épp vacsorázni indul a barátaihoz, elnézést kér, amiért nem vacsorával várt minket, de hát mennie kell, főzni már nincs ideje, biztosítjuk, hogy mi így is rettenetesen hálásak vagyunk neki és inkább mi főznénk neki vacsorát, ha nem épp enni készülne, előszedi gyorsan az ágyneműt, mert a 3 ágyból csak kettő van áthúzva, közben kipakolja a konyhaszekrényre a fél hűtőt, amiből még gyorsan desszertet készít, amit magával visz a vendégségbe, elrohan felvenni az ingét, közben mesél és beszél és hadar, 6 kehelybe joghurtot mer, megpakolja friss gyümölccsel, valami szósszal, újabb réteg joghurt, 4 gyereke van, meg pár unokája, ostyát szeletel a desszert díszítésére, általános iskolai tanár volt különben, 20 éve özvegy, imád varrni, a szoba falait díszítő foltmozaik képek mind az ő munkái, de vannak takarók is és gyerekjátékokat is szokott varrni, közben elviharzik és felveszi a másik nadrágját, egy percre sem hagyja abba a mesélést, vallásos is, még szerencse, hogy nem csak lányok vagyunk, mert vallási okokból csak fiúkkal együtt fogad lány vendégeket, nézzük meg a kertet, tele van fűszernövénnyel és érik a citrom is, épp aznap vett egy basszus jukulelét (gitárféle), ne várjunk ám rá, menjünk nyugodtan aludni, tudja ő, hogy az utazók mindig fáradtak, mire ideérnek, mert vagy az egyik vagy a másik vulkán megmászásáról jönnek ide, múltkor is volt nála egy francia srác, aki 4 napig csak aludt meg evett, egy kínai srác meg tavaly itt ragadt nála fél évig, de nagyon jól kijöttek, azóta is barátok, a családja nem érti a CS lényegét, de őt nem zavarja, mindenképpen együnk bármit, amit a hűtőben találunk és érezzük magunkat otthon, és együnk jégkrémet is (elrohan a mélyhűtőhöz, dobozzal jön vissza), jaj, ezt valaki megette és nem dobta ki a dobozt, nagyon sajnálja, akkor nincs jégkrém, de keressünk csokit, biztos van a szekrényben, hú, neki mennie kell, mert el fog késni, ott a TV nyugodtan nézzük, ő nem szokta, az internet kódja ezmegaz, érezzük otthon magunkat, viszlát később.
Huhh.
Peter egy tündérbogár, annyira édes és jóindulatú, de olyan, mintha túl sok redbullt ivott volna a fordítva bevett hashajtóra...
Miután magunkhoz térünk az információs tsunami forgató örvényéből, lekészítjük a vacsoránkat a magunkkal hozott alapanyagokból, aztán kiülünk a teraszra, a fűszernövények közé vacsorázni.
Váratlanul hangokat hallunk a nappaliból. Csodálkozva nézzük, ki érkezett. Egy középkorú nő és egy férfi lép oda hozzánk. Ők is csodálkoznak rajtunk.
- Peter merre van? - kérdezi a nő.
- Elment vendégségbe, nem tudjuk, mikor jön. - válaszoljuk és mosolygunk.
A nő tudomásul veszi és visszamegy a nappaliba. Gondoljuk, távozik is. Pár perc múlva még mindig ott szöszög a szobában. Fura a helyzet. Nem tudjuk, ki ez, és ha bármi gond lesz, meg nem magyarázzuk, hogy ne mi voltunk. Juraj bemegy a szobába barátkozni a nővel. Néhány perc múlva visszajön és leül megint enni.
- Na, elmentek? - kérdezzük.
- Nem. Leültek netezni Peter laptopjához.
Lazák... Fura szitu... Juraj megeszi a vacsoráját, aztán megint bemegy. Hamarosan újra feltűnik.
- Meghívtam őket vacsorára. Ugye már nem kértek több salátát, mert akkor beviszem nekik.
- Hát még kértünk volna, de nagyon kedves tőled, hogy meghívtad őket. Azt nem derítetted ki, kik ők?
- De, Peter lánya és veje.
Na, legalább érthető, miért mozognak ilyen otthonosan.
Vagy egy órát ténferegtek még a lakásban, kipakolták a hűtőt, telefonáltak párat, neteztek egy keveset, aztán hazamentek. Peter este 10 körül érkezett meg. Megvártuk, hogy beszélgethessünk vele, mert elvileg másnap reggel mi továbbutaztunk volna.
A beszélgetés majdnem sikerült is. Úgy 50%-ban. Abban az 50-ben, amelyikben ő beszélt. Még egy "aha" sem volt beszúrható a szóáradatba. Teljesen lefárasztotta az agyunkat a hadarás és a sok információ.
Camille 11 körül megunta és elvonult. Én éjfélig még képes voltam érdeklődő maradni, de aztán én is leléptem. Juraj egész sokáig bírta. Nem tudom, mi a titka. Lehet, hogy fel sem tűnt neki, hogy egyoldalú volt a társalgás? :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése