No comment

2013 november 21-22.

Délelőtt Peter elvitt minket városnézésre. A másfél órás kirándulás végére megfájdult a fejem. Délutánra belázasodtam. A láz egy kicsit erős reakciónak tűnik a zajártalomra, úgyhogy - gondolom - inkább annak köszönhető, hogy az elmúlt napokban baromira kiwinek éreztem magam és mindenhová mezítláb vagy strandpapucsban mentem, míg mások pulóverben flangáltak. Többek között ez - és a szervezetlen következő úticél - miatt döntöttünk úgy, hogy maradunk még egy éjszakát Peternél. Peter nem bánta. Camille viszont igen, úgyhogy ő dél körül elbúcsúzott és ment a saját útjára.

Kreatív szobrok Wanganuiban

Én közben próbáltam szállást szerezni Wellingtonban, de nem voltam túl hatékony, Juraj-ra meg nem nagyon lehet ilyenekben számítani, eddig is csak élvezte a munkám gyümölcsét, most is csak ímmel-ámmal próbálkozott. Sokadik felkérésemre. A napot ágyban töltöttem, Juraj meg Petert hallgatta. Ezért mondjuk hálás voltam neki. Szétrobbant volna a fejem, ha ott kell ülnöm a szóáradatban.

Másnap jobban lettem, neki is vágtunk az autóstopnak.

Egész szerencsések voltunk, mert a második autó, ami felvett Wellingtonba tartott, így a pár órás utat egy fuvarral megúsztuk. Wellingtonban aztán kitettek minket egy bevásárlóközpontnál, ahonnan elvileg 3 km volt a városközpont. Azt le is sétálhatjuk. Kiszállás után Jurajnak megint privát elintéznivalója akadt, úgyhogy beültem egy McDonaldsba és ebédeltem, amíg ő cipőt nézett meg mittudomén. Indonéziában nagyon jó útitárs volt, de itt valahogy folyamatosan az az érzésem, hogy csak hátráltat mindenben. Már Camille-lal is húztuk a szánkat, mert állandóan eltűnt valamerre, egy szó nélkül persze, mi meg álltunk a tűző napon a semmi közepén, vagy épp a belvárosban a tilosban parkolva, míg Juraj shoppingolt vagy fotózott vagy kedve szerint hegyet mászott. Párszor megkértük, hogy próbáljon csapatjátékosként viselkedni és ne tekintse magától értetődőnek, hogy órákat várunk rá, ha annyival sem tisztel meg minket, hogy megkérdezze, hajlandóak vagyunk-e várni, amíg ő magánkirándul egyet. Szánta-bánta bűneit, aztán másnap megint ugyanaz. Kapkodva indulunk reggel, hogy beleférjünk a napba és sötétedés előtt ott legyünk este, ahol akarunk, lemondunk erről-arról a cél érdekében, majd Juraj megkér minket, hogy álljunk meg egy percre egy hangszerüzletnél, hogy megkérdezze, milyen típusú ragasztóval tudja megjavítani a törött ukuleléjét. Egy perc belefér. Megállunk. Juraj elrohan. Negyed óra múlva utánamegyek, mert tilosban parkolunk és már vissza kellett volna érnie. Épp elcsípem az utcán, amint másik irányba halad. Jelzem, hogy jönnie kéne, mert késében vagyunk. De ő még elszalad egy üzletbe ragasztóért. Mondom, ne szaladgáljon, mert mennünk kell és Wellingtonban különben is több üzlet lesz. De ő most akar, csak 1 perc. Feladom. Én nem fogok vele összeveszni. Már így is túl sokat morgok vele és hatástalan. Visszamegyek a kocsihoz. Camille majdnem kiesik a saját szemgolyóját át, mikor közlöm vele, hogy minden reggeli rohanásunk és kapkodásunk felesleges volt, mert Jurajnak leküzdhetetlen vásárolhatnékja támadt. Ülünk az autóban. A tilosban. Kánikula. Elmehettünk volna addig a kilátóhoz fényképeket csinálni. Ha előre megbeszéljük, hogy Juraj vásárol. Eltölthettük volna hasznosan az időnket. De nem. Mi ülünk a kocsiban és várunk, mert a kib jukulele ragasztása mindennél fontosabb. 45 perc elteltével Juraj telefonál, hogy nem talál minket. Pedig még mindig pont ugyanott ülünk. Ő viszont azóta megjárt valami nagy bevásárlóközpontot és fogalma sincs, hol van. No comment.

Na de ez még korábban volt és azóta megérkeztünk Wellingtonba, ahol az első órámat egy Mekiben töltöttem a táskákat őrizve. Mikor Juraj végre visszatért, megnéztük a telefon/GPS-en, merre is van a belváros. Hmm Délre. Úgy 20 km-re. Merthogy nem Wellingtonban vagyunk. A fuvarosaink is turisták voltak, először jártak Új-Zélandon, azt hitték, Wellingtonban tettek ki minket. Ez LOL.

Ahogy ezen röhögtünk a Mekiben, a szomszéd asztalnál ülő idősebb házaspár megszólított minket és felajánlották, hogy eldobnak minket Wellingtonba. De jó fejek!!! Már a kocsiban ültünk, mikor kiderült, hogy ők nem is arra mentek volna. Ők abban a kisvárosban laknak, ahol a Meki volt és csak miattunk autókáztak el a fővárosba. Wow!!!! Na, ez az igazi No Comment...