2013. december 7., szombat

Hippi, Krisna és Julien

2013 december 2.


Első körben két napot terveztem be Motueka városkájában egy akupunktúrával és munkanélküliséggel foglalkozó, öregedő testbe zárt örökifjú hippi társaságában.

Ian Ausztráliában született, de NZ jobban tetszett neki, és az Arany-öbölben egyébként is csupa rokonlélek él. Ian konyhájában épp egy kedves barátja ült, mikor megérkeztem. Ian bemutatott a meghatározhatatlan korú nőnek, aki gyermeki, vékonyka hangon cincogott vissza rám és közben ijedten nézett a lendületes betoppanásom láttán. Gyorsan lejjebb vettem a hangerőt, mielőtt elsírja magát, aztán beszélgetni kezdtünk. Amnite (vagy valami hasonló lehetetlen a neve) egy tündéri aranyos lelkű 4 éves kislány, aki nem vette észre, hogy eljárt felette az idő. Gagyogva kacarászik és nagy, csodálkozó őzike szemeket mereszt mindenre, miközben sóhajtozva óbégat. Mint, amikor az oviban először mutatják meg a vadiúj, fésülhető hajú pink pónikat. Mint megtudom, Amnita a Hare Krisna közösség lelkes tagja, kizárólag ayurvedikus ételeket eszik, fél kezével naphosszat egy bugyellárisban matatva folyamatosan imádkozik és egy kisbuszban lakik. Van két kamasz gyereke is, akiket 4 éve nem látott. Olyan 50 évesre saccolom.

Jó szokás szerint kajával érkeztem a vendégségbe és gombás, füstölt tonhalas riszt készülök főzni. Ian vegetáriánus. Mivel nem tisztáztuk előre, hogy milyen típusú vega, nagy rutinnal több verzióra készültem. A halat ki lehet hagyni, tejtermék és tojás nincs. Mint kiderül, nem túl válogatós, eszik halat is.

Amnita viszont nem. És gombát sem. Meg hagymát és fokhagymát sem. Még valamit? Remélem, rizst azért eszik...

Nagyon kreatívan kétfelé szedem a kaját és úgy főzöm, hogy mindenki boldog legyen. Közben Ian elrobog, mert mennie kell a fiáért, aki velünk vacsorázik. Még jó, hogy időben szólnak, hogy hány személyre főzzek. Annyit futólag megemlít, hogy a fia szellemileg és fizikailag sérült és nem eszik csípőset. Ez rögtön szimpatikus, mert én sem. Meg hogy főzzem a rizst tovább, mint szoktam, mert Julien nem nagyon tud rágni.

Na, ezek után aggódom. Remélem, nem nagyon sérült a fia, mert az ilyen gyerekektől mindig szomorú leszek.

A reményem nem jön be. Julien teljesen mozgásképtelen. Csak ül a kerekes székben és még a fejét is csak nehezen tudja oldalra fordítani. A kezei elmaradtak a fejlődésben, de időnként koordinálatlanul kalimpál velük. Beszélni nem tud. Jaj, de rossz ilyet látni. Az ember szívesen tetteti, hogy a világ szép és tökéletes, és ha nem nézek oda, nincsenek betegek. Legalábbis én. Gondolni sem szeretek arra, milyen nehéz lehet egy családnak egy ennyire sérült gyereket felnevelni és értelmes életet biztosítani neki. Mármint a kereteken belül.

Mint kiderült, Julien egy mázlista. Már a helyzetéhez képest. Ian teljesen úgy kezeli, mintha "normális" lenne. Kikéri a véleményét, mesél neki, elmondja, mik a tervek a hétvégére, megkérdezi, akar-e ezt vagy azt. Julien többnyire csak a szemét forgatja. Nem tudom biztosra eldönteni, hogy ezzel válaszol-e. Valószínűleg igen, mert Ian úgy tesz, mintha Julien kérésére tenne dolgokat. Arról is Julien "dönt", hogy akar-e fájdalomcsillapítót bevenni. Valószínűleg állandó kínjai vannak teste börtönében. Mint megtudom, Julien az utca végén lakik egy hasonló sorsú barátjával és egy gondozóval. Teljesen átlagos életük van. Járnak közösségekbe, úszni, vendégeket fogadnak. Két éve Ian elvitte Julient és az egészséges testvérét ejtőernyőzni. Nézzük a videófelvételeket az ugrásról, Julein tök boldognak látszik. Megfordul a fejemben, hogy vajon tudta-e mit csinál, vagy csak elhurcolták oda, de amikor meghallja, hogy milyen videót nézünk éppen, felismeri és elkezd örülni, mint egy csecsemő. Érdekes az egész. A szemén látszik, hogy boldog. Meg vigyorog. De mondjuk többnyire vigyorog. Jókedvű srác. Tökre szeretik őt, és ezt érzi is.

Elkezdünk enni. Julient etetni kell. Remélem, a rizs elég puhára főtt, volt vagy 50 perc.

Julien valóban nem rág. Csak szörcsögve nyeli az ételt, időnként prüszköl, repül minden az asztal felett, próbálok nem is gondolni rá és nem mozdulni, mikor felém repkednek a falatok. Nem akarom megbántani se őt, se az apját azzal, hogy elhúzódom, de azért elég gusztustalan az egész folyamat. Jó sokáig eszünk.

Vacsora után kicsit még "beszélgetünk" vele, aztán Ian hazaviszi. Búcsúzáskor Amnita megölelgeti őt. Érzem, hogy valami ilyesmi illene most részemről is, de egyébként sem szoktam idegeneket ölelgetni és valahogy nem is érzem, hogy ezt szeretném tenni. Áthidalásként lepacsizom vele. Elég béna, de ennyi tellett.


Másnap délelőtt jön a hír, hogy Julien lakótársa vérmérgezést kapott és élet-halál küszöbén lebeg. Beugrunk hozzájuk. Valószínűleg csak időre volt szükségem, hogy szokjam a dolgot, mert ezúttal nem akaszt ki Julien etetése, és ahogy látszik rajta, hogy érti az egész helyzetet, tudja, hogy a barátjával baj van, és időnként jeleket ad, hogy aggódik, rájövök, hogy többet ért a világból, mint elsőre látszik.

Mikor a búcsúra kerül sor, Ian jól megölelgeti, Julien meg próbálja a kezét felemelni, hogy visszaöleljen, de nem nagyon megy. Milyen szörnyű lehet egy ilyen testbe zárva. Még egy ölelést sem tudsz viszonozni. Aztán Amnita is megöleli. Hosszú percekig. Én tétovázom. De béna helyzet. Julien meg érti. Tudja, hogy nem akarom megölelni. Bámul rám csodálkozva. Érdeklődve. Mintha azon gondolkodna, mi az oka. Nagy, kék szemeivel úgy néz az emberre, mint egy csecsemő. Hirtelen úgy elgyengülök. Annyira édes és kedves ez a srác (16 éves különben), és most épp nem is csupa maszat. Miért bántanám meg azzal, hogy ennyire elutasító vagyok, csak mert az élet szomorú oldalára emlékeztet?! Odalépek hozzá. Esetlenül mondom neki, hogy nem vagyok egy ölelgetős fajta, de őszintén örülök, hogy megismertem. Gondolkodom, hogy kezet fogjak-e vele, vagy mi legyen. Csillogó szemmel néz rám és szinte szó szerint ki lehet olvasni belőle, hogy mennyire örül, hogy odamentem végül. Mindent ért, én meg szégyellhetem magam. Na ennyi. Nyakába borulok. És nem azért, mert illik, hanem mert szívből jön.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése