2013 november 23.
Déli-sziget, napsütés, partraszállás.
A kikötőből egyenesen Nelsonba stoppoltunk. A szükséges térképek begyűjtése és pár napi túlélőkaja bevásárlása után továbbstoppolunk az Arany-öbölbe (Golden Bay), ami az Abel Tasman Nemzeti Park egyik legszebb része. Itt fogunk sátrazni másnapig, aztán én visszahaladok Nelsonba, Juraj meg elnomádkodik ott még pár napig. Ez volt a terv.
A Nelsonba stoppolásig még működött is. Aztán a térképeket is beszereztem. Közben Juraj a nyilvános, ingyenes wifi-re próbált felcsatlakozni. Negyed óráig. Nem szólt ám, hogy nem e-maileket néz, hanem a csatlakozást várja. Nem szólt, hogy adjam oda neki az ipodomat, amin bejött a wifi. Csak ült és várt. Én is. Rá. Kis idő múlva már mehetnékem volt, mert a Golden Bay-be eljutni nem lesz egyszerű így délután és sötétedés előtt ott kell lennünk, ha vadkempingezni akarunk. És ugye még vásárolnunk is kell. Arról nem beszélve, hogy enyhe hőemelkedésem volt megint és alig vártam, hogy letehessem a hátizsákot és ledőlhessek. De nem indulhattunk, mert e-maileket kellett nézni. Én addig napozgattam. Mit is panaszkodom: süt a nap, szép a táj (a buszpályaudvar és egy parkoló sarka), carpe diem. Úgy plusz fél óra elteltével végre elégedett arcot öltött. Végzett halaszthatatlan dolgával az interneten. Menjünk vásárolni. De... de előtte még beugrik a turista információba valamit megkérdezni. Persze, ugorjál csak, majd sötétben állítunk sátrat. Ha egyáltalán megy még arra valaki autóval este. Az út 2 óra odáig, de a hováig is kérdés ugyebár, mert nem ismerjük a terepet és meg kell találni a sátorhelyet, ahol szabad is sátrazni.
Az ezután következő élelmiszervásárlás röpke egy órája végére már erősen gondolkodtam a kiszálláson. Kicsit beteg vagyok, nem is jó ötlet most sátrazni, az idegeimreeeeee megy ez a szöszögéééééés, mert sietnünk kéne (és a vadkempigezés civilizációtól távoli magánya egyébként is túl nagy kísértést jelent... mármint, hogy megöljem, feldaraboljam és elássam őt).
Damien barátom Nelsonban, akivel még első ittjártamkor kirándulgattunk, aztán Christchurch-ben is találkoztunk, csak másnap reggelre várta a látogatásomat, de egyre erősebb lett a késztetés, hogy váratlanul betoppanjak hozzá. Már 3 órát veszítettünk a délutánunkból a töketlenkedéssel és Juraj még most sem kapkodott az indulással. Ok, kempingezhetünk Nelsonban is végülis. Szerinte. Ami mondjuk tök hülyeség, mert az Arany-öböl szebb lenne és ott lehet is vadkempingzni, Nelsonban meg nem, és miért idétlenkednék ebben a városban egy sátorban, ha van itt egy barátom, aki meghívott magához, és az egész sátrazás az Arany-öbölre volt kiélezve, de persze a könyvtár melletti parkolóban üldögélés megfizethetetlen élmény és simán megérte ott tölteni az időt az azúrkék tenger és fehér homokos part helyett.
De persze, ha csak aprócska jelét is mutatom a sürgetésnek, Juraj még kényelmesebbé válik, de ha meg nem sürgetem, akkor azt hiszi, királyul ráérünk. Tisztára, mint egy makacs óvodás a reggeli készülődésnél. Bármit csinálsz, úgyis elkéstek.
Ahogy ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy betelt a Juraj és Orsi közös utazására szánt kvóta. Tündéri kedves srác, továbbra is imádom, de a gesztenyepürét is imádom, mégis elég lenne belőle 2 hét után. Örülni fogok, ha újra látom, megint akarok majd vele utazni, biztos megint napokig csak ölelgetni fogom, de pillanatnyilag hiányzik a motivációm az elviseléséhez. És hőemelkedésem is van. És nyűgös vagyok.
Szóval írtam egy sms-t Damiennek, aki nagyon rugalmas volt és azonnal felajánlotta, hogy mehetek hozzá. Sőt, vihetem Jurajt is, bár kissé telt ház van nála, mert aznapra egy lengyel CS pár is érkezik hozzá, de hozzunk valami kaját és minden jó lesz.
Vissza a szupermarketbe, vásárlás a grillezős vacsorához, felstoppolás a hegyre, ahol Damien lakik.
Végre letehetem a hátizsákomat. Végre ledőlhetek. Rendes vacsora, rendes ágy. Ennyit a vadkempingről :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése