Mount Cook

2013 december

A Cook-hegy, vagy maori nevén Aoraki, Új-Zéland legmagasabb pontja a maga 3754 méterével.

Eredeti neve Aorangi volt, ami összetett szó és a nappal/felhő illetve az ég/időjárás szavakból tevődik össze, ami a wikipedia szerint nappali eget esetleg felhőkarcolót jelent. Mivel Rangi az ég istenére vonatkozik, az ao pedig felhő Aotearoa (Új-Zéland) nevében is, én inkább arra szavaznék, hogy a hegy neve az Ég istenének felhőjére utal, de az a jó a maoriban, hogy írásos nyelvemlékek híján korlátlan találgatásoknak ad helyet. Aoraki különben Ég Atya fia volt a maori mitológiában.

A névadással kapcsolatos problémát 1851-ben egy angol utazó oldotta meg, aki Cook kapitány tiszteletére átnevezte Aorakit. Cook különben sosem járt a hegy közelében.

A Cook-hegy része az UNESCO Világörökségi listáján szereplő nemzeti parknak. 140 hegycsúcs és 72 gleccser teszi változatossá a tájképet.

Természetesen autóstoppal közelítettem meg a nemzeti parkot. Az volt a tervem, hogy 3-4 órás kis kirándulással felsétálok egy 600 méter magas csúcsra, ahonnan szép a kilátás a gleccserre és a havas csúcsokra. Az információs irodában megtudtam, hogy a kis séta valójában megerőltető mászás. Mivel épp másnap indultak Queenstown-i barátaim a fjordvidékre egy 4 napos, teljes felszereléssel vonulós túrára, amire engem is vártak, nem tűnt rossz ötletnek bemelegíteni egy kicsit. Meg különben is csekkolnom kell a kondimat, mert a legutóbbi, Tongariro mászás utáni lerobbanásom nem arra utal, hogy megfelelő fizikai állapotban vagyok egy 4 napos, 60 km-es gyalogláshoz. Főleg nem sátorral és kajával a hátamon. De azért az emlékeimben mint jó fizikumú, szívós túrázó szerepelek, szóval adtam egy esélyt magamnak.

A 4 órás túra első szakasza kiépített útvonalon halad, majdnem teljesen vízszintesen. A táj valami elképesztő!

Lila virágok (lupin) borítják a mezőt, háttérben havas hegycsúcsok, ragyogó napsütés, boldogan zümmögő méhecskék. Tiszta idill.

Egy óra alatt elértem a kiépített útvonal végét. Leültem egy padra picit nézelődni és elvezni a varázslatos látványt, a friss hegyi levegőt és a növényzet illatát. Úgy egy óra múlva még mindig nem akarózott nekiállni a hegymászásnak. 

Közben megismerkedtem két német turistával, akik itt kempingeztek a hegy lábánál és szintén nem siettek sehova. Pár órát elbeszélgettünk a padon, aztán felajánlottak egy fuvart vissza Twizelbe, merthogy ők is oda tartottak. 

Egyáltalán nem sajnáltam, hogy kihagytam a hegymászást. Biztos szép lett volna, de így is szép volt. És legalább beláttam, hogy nem nekem való a 4 napos túrázás.