2013. május 6., hétfő

Három talicska és egy robogó


Másnap reggel Ana továbbutazott Kambodzsába, én meg a 4000 sziget elnevezésű térség felé indultam.

Ha már ilyen jól egymásra akadtunk Lionellel (Na, ki nyerte az ágyi poloskákat?), megbeszéltük, hogy a következő pár napot együtt töltjük.

Ő egy hónapja bolyong Laoszban. Az északi részről lépegetett dél felé és többnyire autostoppolt. Pár nap múlva jár le a vízumja. Épp aznap kell elhagynia az országot, amikor nekem is.

Úgy döntöttünk, hogy autostoppal megyünk a szigetekre.

Statisztika szempontjából sem rossz ötlet a stoppolás, ugyanis sokat tanakodtunk Anával azon, hogy vajon kinek van több esélye fuvart találni egy buddhista országban : 2 pasinak, vagy 2 lánynak? Mert sok autós, ha férfi, nem szívesen vesz fel külföldi lányokat (még megszólják), de 2 pasit se nagyon. A legesélyesebb csavargó kinézetű pasiként, egyedül stoppolni. Ez az, amit Lionel eddig csinált. Gitárral a hátán, szakadt ruhában (A fél ruhatárát elhagyta már. Ott felejti a teregetőn, leteszi, elhagyja, stb. Pillanatnyilag 1 db nadrágja és 2 pólója van.), szájharmonikával a kezében bandukol. És képes akár 10 km-t is gyalogolni, ha nem veszik fel (Na persze üres hátizsákkal könnyű.). A semmi közepén meg csak megsajnálják már. Pont úgy néz ki, mint valami csóró világcsavargó. Boldog ember. Ez volt, amit akart, mikor lelépett Tahitiről.

Szóval most majd megtudjuk, hogy az egy fiú - egy lány kombináció mennyire sikeres.

Először egy olajos kannákat szállító furgon vesz fel minket. Az ember alig beszél angolul, de a térképen elmutogatott helyszín láttán jelzi, hogy nem a jó úton állunk. Kijjebb kell mennünk a városból, mert itt még jön egy nagy kereszteződés, ahol sok autó másfelé fordul. Jó fej, és elvisz minket a helyes útszakaszra.

Alig 10 perc várakozás után újabb autó áll meg. Angolul is tudnak. Felszállunk a platóra (itt a helyiek is a dzsip platóján utaznak, ez a normál közlekedés). Több, mint egy órát haladunk. Hurrá! Megy ez! Épp dél van, úgy tűz a nap, hogy ha nem lenne kalapom, tuti napszúrást kapnék. Szerencsére Lionel is jól felkészült, nála meg egy pareo (strandkendő) van, amit árnyékolónak magunk köré terítünk.

Mikor elválnak útjaink fuvarozóinktól, nagyjából a semmi szélén vagyunk. Árnyék sehol, a nap meg borzasztóan süt. Elindulunk egy távolabbi fa irányába. Közben feltűnik egy furgon. Automatikusan kitesszük a kezünket. A furgon megáll. Mázli. Ja, nem. Látjuk, hogy a raktér púposra van pakolva. Talicskák, kosarak, táskák, egy robogó. Na, mindegy, azért ha már érdeklődnek, elmondjuk, mi járatban vagyunk. 
Megnézi a srác a térképet, aztán angolul mondja:

- Szálljatok fel!
- De hova?!

Kérdésre nincs idő. Ugrani kell, nehogy meggondolják magukat. Feltornázom magam a robogó mögé. Az autó már indul is. Uhh. A táska még mindig a hátamon és kifelé lóg. Nem kéne leesni. Nincs hova tenni a lábam. Valami kosár van a jobb lábszáram alatt, a bal meg a robogó kereke alatt. Leügyeskedem a hátizsákomat. Közben Lionel is próbálja stabilizálni magát az egyik talicska és valami zsák közé. Szuper. Nem estünk le!



Vigyorgunk. Ez elég vicces fuvar. Úgy öt perc után lelohad a mosoly. Ez baromi kényelmetlen. Félig guggolunk, szinte karizomból tartjuk magunkat, zsibbad a lában és ha nagyobbat fékezünk, nem tudom, hova csapódom. Megpróbálunk áthelyezkedni. Találunk egy elfogadható pozíciót. Így már kibírunk egy órát is.
Majdnem 1 órát utazunk. Valamilyen szinten mázli. Ennyivel kevesebb út marad hátra.



Fuvarunk végállomása egy világvégi építkezés. Ez megmagyarázza a rakományt. Végtelen úttest, a semmi közepe. Itt legalább jó esély van rá, hogy felvesznek. Mert nyilván nem a buszra várunk (ami a helyiek mániája, hogy állandóan a buszhoz akarnak irányítani). Az esély hamarosan érkezik is. Légkondis autó hátsó ülése formájában. Épp jókor. Már érett a hőguta.

Végállomásunk előtt 11 km-rel letesz az ürge. Innentől már akkor is célba érünk, ha sétálni kell. De nem sietünk. Délután 2 van, ebédidő. Ázsiában az a jó, hogy az országok vezetősége nem komplikálja túl a helyiek életét. Ha van egy konyhád, meg egy felesleges asztalod, nyithatsz éttermet. Ha nem jól csinálod, úgysem fog működni. Ha meg bejön az üzlet, eggyel kevesebb család éhezik az országban. Az adót majd megfizetik a nagy cégek. Ilyenekkel nem csesztetik az egyszerű embert, aki csak megélni akar. Ennek következtében bárhol lehet enni és nagyon olcsón. Épp volt is egy étterem az út mentén. Betértünk. Én a szagtól majdnem ki is tértem rögtön, de meleg volt, éhes voltam, és a szag nem jelent semmit, ugyanis sokszor a szárított hal bűzlik, de ha az ember nem halas ételt kér, nem büdöset kap.

Végülis az egyik legjobb levest ettem laoszi utam során. Nem vártam volna.

Jó sokáig elidőztünk, közben tanultam szájharmonikázni.

Két teljesen egyforma kép
Vagy mégsem?


Jóllakottan indultunk neki a következő útszakasznak. Hamarosan fel is vettek minket és elvittek az utolsó kereszteződésig, ahonnan már csak 2 km a kikötő. Rögtön a kereszteződés elején állt is egy tuctuc, tele emberekkel. Épp indulni készült. Megkérdeztük, mennyibe kerül. 150 Ft. Az semmi. Akkor tuctuc? Egymásra vártunk a válasszal. Hol a lelkesedés?! Aztán végül nemet mondtunk. Stoppal jöttünk idáig. 2 km miatt ne rontsuk már el a statisztikát. Alig fél órányi séta. 

Elindultunk gyalog. Hamarosan utolért minket a tuctuc. Lassított. Intünk, hogy köszi, nem kérjük.

- De ingyen jöhettek - kiabálja a sofőr.

Ja, ha ingyen, akkor az autostop. Köszi! : )

Végállomás


A fiú-lány páros autostop eredménye tehát 3 és fél óra (busszal 2 lett volna), 5 autó, 1 tuctuc.

Meg kellett állapítanom, hogy Lionel csavargó-zenész külseje volt a kulcs. Olyan ártalmatlannak és csórónak néz ki, hogy én is simán felvenném, ha az út mentén látnám.


1 megjegyzés: