Bujkáló pingingek

Dunedin környékén költenek és nevelik fiókáikat a kihalófélben lévő sárga szemű pingvinek. És innen nem messze élnek a kis kék pingvinek is, melyek ugyan többen vannak, viszont a világ legkisebb pingvinjeiként mindenképp érdekesek.

Meg amúgy is.

Láttam már fókákat. Alig vártam, hogy élőben, eredeti lakhelyükön találkozzam pingingekkel.

Először Oamaruban próbálkoztam.

Oamaru viktoriánus kisvárosa Dunedintől 160 km-re északra helyezkedik el. Természetesen autóstoppal mentem. Már meg sem kell említenem. :)

Annyit tudtam, hogy a kis kék pingvineket lehet ott megnézni. Miután körbesétáltam az óvárost, elballagtam a tengerpartra, ahol elvileg a pingvinek fészkelnek. Elvileg. De sehol semmi hasonlót nem láttam. Leszámítva egy irodát, ami szervezett pingvinnézést kínálgatott jó pénzért. Mivel hallottam róla, hogy a pingvinek ingyen is előjönnek, elsősorban arra fókuszáltam. Hamar kiderítettem, hogy a pingvinek itt este jönnek a partra. Nappal a tengerben bujkálnak. Mivel este hazastoppolni elég necces lett volna, az ott alvásra meg nem készültem, ezúttal lemondtam a pingingekről.

De nem adtam fel!

Valahol útközben van egy világítótorony, aminek a tövében tuti lehet ingyé pinginget nézni. A turista információ is megerősítette, bár húzta a száját, mert az ilyenből nem kap jutalékot. Elstoppoltam a helyszínig. Illetve majdnem, mert a fuvarosom meggyőzött, hogy szálljak ki hamarabb és nézzem meg a szuper izgalmas kerek sziklákat a tengerben. Megnéztem. Szuper izgalmas volt. Kerek sziklák a vízben. Juhú. Nagyon megérte a dolog, mert kb 3 percet töltöttem a látványossággal, viszont 7 km-re voltam az eredeti úticélomtól.

Úgy döntöttem, stoppolok. Hamarosan fel is vett valaki, akinek tele volt a kocsija adóvevőkkel. Hirtelen azt sem tudtam, hogy taxis vagy pizzafutár-e. Vagy rendőr. Kiderült, hogy a tengeri élővilág fenntartását ellenőrző járőr (olyan vízi-vadőr-féle). És épp Dunedinbe tartott. Bakker. Ez pont jó fuvar lenne. Mondtam neki, hogy csak a világjtó toronyig megyek, pingvinnézőben vagyok. Kicsit csodálkozott.

 - De hát a pingvinek csak este jönnek partra.

- Itt is?!

- Mindenhol...

- Bakker, akkor világítótorony stornó. Elviszel Dunedinbe?

- Persze. De ha gondolod, útközben megállhatunk fókát nézni. Azok ilyenkor is ott vannak.

Fókákat már dögivel láttam, már el is érte az unalmas szintet, de olyan kedves volt, hogy felajánlotta, hogy nem volt kedvem visszautasítani. Úgyhogy elmentünk fókát nézni.

És legalább megtudtam, hogy a pingvinek sötétedés után jönnek partra. Mindenhol.

Pár nappal később elnéztem a következő pingvinleső helynek vélt helyre, Aramoanába. 

Ez Dunedintől nem messze található egy néptelen tengerparton. Tömegközlekedés nincs, de a pingvinekért mindent. Úgyhogy helyijárattal elmentem, ameddig tudtam, onnan meg reméltem, hogy lesz arra pár autó. Akadt. És valaki fel is vett. El is vitt, ameddig akartam menni. Sőt, meg is várt és vissza is hozott a városba. Ilyen is csak Új-Zélandon van :D

Pingvint persze nem láttam, kiderült, hogy itt nem is szoktak partra jönni, de a táj szép volt.

Sebaj. Van egy tuti biztos hely. Még a neve is az: Pinguin Beach. Ha itt nem, akkor sehol!

Illetve de. A helyi múzeumban, ahol - ha más nem jut - legalább a kitömött pingvineket megnézegettem.

Barbara felajánlotta, hogy elvisz a Pingvin Bícsre. Este. Sötétedés után. Minden tökéletes. Megnéztem a kis tájékoztatóban. A pingvinek októberben este 9 körül jönnek partra. Szuper. 8-kor már ott voltunk. És meglepve tapasztaltuk, hogy az út le van zárva. Ezt persze a térképeim nem jelölték. Meg azt sem, hogy más úton nem lehet a pingvin partra lejutni. Meg azt sem, hogy ez csak a fizetett, szervezett pingvinnézés kiinduló pontja.

Miután kifaggattuk a pénztárost, kiderült, hogy valóban van egy partszakasz, ahol ingyen lehet a pingvineket, a saját, turistamentes élőhelyükön nézegetni, csakhogy ott nem kis kék pingvinek vannak, hanem a sárga szeműek és a sárgaszeműek nem este 9-kor jönnek partra, ahnem napnyugta előtt 2 órával. Ezt eddig miért nem mondta senki?! Nem egy emberrel beszéltem, nem egyszer kérdeztem meg... Kicsit olyan érzés volt, mintha Ázsiában lennék... Nyilván mindenkinek az az érdeke, hogy a turista befizessen a szervezett vadonlátogatásokra, de ez volt az első eset Új-Zélandon, hogy ilyen nehezen szedtem össze a korrekt információt.

Tehát minden rendelkezésemre áll a pingvinnézéshez. Egy kivételével. Az idő. Másnap délután repülök Aucklandba....Nincs több napnyugta előtt és után a környéken. Erről lecsúsztam. Vagyis MOST lecsúsztam. De eggyel több ok, hogy visszajöjjek... :-D

Tehát a pillanatnyi állás Pingvin:Orsi - 3:0

Egyelőre....

Dunedin

2013 október 20-21.

Dunedin egy skót város. Még a neve is skót. Valamelyik skót nyelvjárásban ugyanazt jelenti, mint Edinbourgh, vagyis Vár a sziklán. Vagy mondjuk szépen magyarul: Fellegvár.

Ez az egyik legrégebbi város Új-Zélandon. Mivel a földrengések többnyire elkerülik, a legtöbb Viktória korabeli ház még épen áll.

A legimpozánsabb épület a flamand reneszánsz stílusban épült Főpályaudvar, ami kétféle helyi kőből készült, és úgy néz ki, mint egy kastély.

Belső tere a pesti bérházak fénykorát idézi.

Másik nagy kedvencem a Fiúiskola, ami a város melletti dombok egyikén magasodik csipkés tornyaival.

Az egyetem központi épülete sem marad szégyenben. Patakparton, zöld mező közepén, fákkal körülvéve nyújtogatja szászos tornyocskáit. Középkor, Európa, főtéri óratorony. Nem olyan?

Dunedin főutcája, a George Street, ami az Oktagon után Prince Street névre hallgat, több szép épületet és templomot sorakoztat még fel.

Ennél is több van éttermekből. A kiwik szeretnek enni és szeretnek jót enni. Ehhez igazodik a kínálat. Nemzetközi konyhák teljes palettájából lehet ebédet választani. Itt senki nem marad éhen. A csórók (mint én) meg mehetnek a mekdonáldcba 5 dollárért menüt enni.

Dunedin egyeteme az egyik legnagyobb és legrégebbi, így a város tele van diákokkal. Akik időnként hobbiból, meg a házibuli csúcspontjaként gyakran felgyújtják a kanapéjukat a ház előtt. Legalább nem unatkoznak az éjszakás tűzoltók... :-D

Cipő a fán. Nemzetközi dekoráció

Ezt leszámítva a város végtelenül békés és hangulatos, de megvan benne minden, ami egy nagyobb város kényelmét adja.

Tűzbiztos

2013 október 19-20.

Szóval befutottam Dunedinbe Barbiékhoz.

Barbarával még középiskolában voltunk osztálytársak vagy egy évig, aztán ő családostul kiköltözött Új-Zélandra. Pár évvel ezelőtt találkoztunk újra, mikor épp Magyarországon járt. Amikor Új-Zélandra tévedtem, írtam neki, ő pedig meghívott látogatóba. Én pedig jöttem.

Barbara és a párja, Craig tűzoltó. A szombati meccset a tűzoltóság saját bárjában szurkoltuk végig a kollégáikkal.

Természetesen az All blacks nyert... :)

A meccs után megnéztük Dunedin nyolcszögletes főterét, az Oktagont (majdnem Oktogon), meg a meccs eredményét ünneplő tömeget.

Szép idő volt, tele volt emberekkel, de szerencsére a társaságunkból senki nem vágyott hosszabb kimaradásra, így mehettünk aludni :) Tiszta party-arc vagyok az utóbbi időben :D



Másnap lenéztünk a tűzoltóságra. Megismerkedtem a tűzoltó autó részeivel és felszerelésével, meg a biztonság kedvéért csináltunk pár "Egy nap anya és apa dolgozójában" típusú képet.

Rosszabb a tűznél...
Evakuálni kéne a várost, ha én vezetnék egy ekkora autót

A nagy létrára a nagy autó tetején ezúttal nem mentem fel, de legközelebb azért nem hagyom ki.

Készenlétben

Curling és rugby

2013 október 19.

A mai dátumra régóta készül az ország. Ma lesz a rögbi döntők egyik legérdekesebb játéka, mikor az All Blacks Ausztrália ellen játszik. A meccs után városszerte ünneplés és buli. Merthogy nyilván NZ nyer... :D

Az esti bulin kívül még azzal az előnnyel jár a meccs, hogy a fél ország Dunedinbe sereglik. Ahová én is. Tehát a stoppolás ma különösen könnyűnek ígérkezik.

És nem is tévedek.

Amint kiállok az út szélére, az első autó megáll. Egy terepjáró, benne 4 pasi. Normál esetben ilyen autóba nem szállnék be. Biztonsági elővigyázatossági óvintézkedés. De ma meccs van, és ahogy rájuk nézek - meg ahogy odakiabálnak, hogy szedjem a lábam, mert indulás van, - rögtön látom, hogy a srácok jó fejek és a meccsre igyekeznek és több sört toltak már le, mint kilométert. Betuszkolódom a hátsó ülésre középre. A sofőr nem iszik. Ezt bírom a kiwikben. Mindig van egy önfeláldozó józan a leghülyébb buliban is. Azt is gyorsan felmérem, hogy mindegyikük kezén jegygyűrű van. Tehát normál esetben rendes családapák, csak most meccsre mennek. És kiderül, hogy valóban. Kamasz gyerekeik vannak (pedig alig pár évvel idősebbek nálam). Négy napos kimenőt kaptak és a régi haverok kiruccannak. Az első 5 percben elvesztem a beszélgetés fonalát. Mind egyszerre beszél, egymást húzza és úgy dobálják a poénokat, hogy csak butuska szőkeként mosolygok, mert nem bírok lépést tartani velük. Húsz perc után még mindig nem tudom, merre mennek, de arról már biztosítottak, hogy Dunedinbe szívesen elvisznek és hogy útközben beugranak curlingezni (az a jeget sikálós bowling-szerű sport) és menjek velük. A kereszteződésben, ahol ki kéne szállnom, hogy a helyes úton maradjak, ami Dunedinbe visz (ők meg letérnek a curling felé, amiről egyre kevésbé hiszem, hogy valóság és nem hülye poén), jelzem, hogy kiszállnék, mert ugyan még csak reggel 10 van, és 2 óra az út, de 3-ra Dunedinben akarok lenni. A sofőr szófogadóan lehúzódik, mire a hátsó szektor üvöltözni kezd, hogy ne idétlenkedjek, ott leszek Dunedinben 3-ra, ne hagyjam már ki a bulit. Mivel nem tiltakozom túl nagy meggyőződéssel, a sofőr visszatér az útra és megyünk tovább. Hát jó, akkor megyek curlingezni. Előveszem a térképet, hogy legalább tudjam már, merre megyünk. Rájövök, hogy a Dunedinbe vezető hosszabbik úton haladunk, ami nekem pont tök jó lesz. Meg arra is rájövök, hogy valószínűleg a curlinget én értettem félre, és ők valami kitérőről (hurok, kanyar, curve) beszélhettek, mert hát hova mennének itt curlingezni a farmok között. 

Vicces utazás következik.

Minden útszéli állat láttán ovációban törnek ki, hogy "Szamáááár!". A birkanyájak különösen nagy ujjongással járnak.

Minden híd előtt tisztelegni kell, nekem pedig ájuldoznom, hogy megint milyen szépet mutattak.

Minden második domb láttán közli az egyikük, hogy ez aranybánya volt, a többiek meg örülnek a turisztikai látványosságnak.

Egy idő után elkezdem az útszéli kőhalmokat római kori romoknak titulálni (Új-Zélandon kb 1000 éve jelent meg az ember), ők meg meghatódnak a történelem szelétől. Végre felzárkóztam.

Elég jól szórakozunk.

A sokadik kis falu után egyszer csak begördülünk egy parkolóba.

Ezt nem hiszem el! Tényleg curling?!

Minden rábeszélés ellenére tartózkodom a játékba való beszállástól, cserébe viszont lelkesen pompomlánykodom nekik a hőszigetelő üvegablak mögül.

A szuper takarító őőők

A sportos 1 óra után továbbhaladunk, majd megállunk ebédelni. Szerintem nem leszek Dunedinben 3-ra, de már késő aggódni. A meccs 7 után kezdődik, csak a barátnőm, akihez/akivel megyek, programot szervezett és megígértem, hogy 3 körül érkezem. Azért halvány esély még így is lesz.

Ebéd után még feltétlenül meg kell állni sörözni is egy újabb faluban. A kocsiban fogyasztott regimentnyi sörből is van még, de nyilván jobban ízlik egy korsó egy teraszon üldögélve.

Hogy, hogy nem, megérkezünk Dunedinbe negyed 4-re, és amilyen jó arcok, teljesen házhoz is szállítanak.

Mondtam már, hogy imádok stoppolni? :-D

A vicces az, hogy másnap, ahogy a városban bóklásztam fényképezőgéppel a kezemben, váratlanul beléjük szaladtam. Hívtak kirándulni. De nem vállaltam be egy újabb ámokfutást.

Otago

2013 október 14-19.

Próbáltam továbbhaladni Queenstown-ból, de a nem találtam szállást a következő állomáson, és egyébként is jó volt a társaság, úgyhogy maradtam. Meg még egyet. Közben lehűlt az idő, esett a hó, a fenének nem volt kedve még kimozdulni sem. Na, nem mintha bent meleg lett volna. Látszott a lehelet a nappaliban. Itt sincs fűtés. De legalább a kilátás szép volt. És a szem nem fagy le, mint az ujjak... Meg a fül. Meg az orr.

Kilátás a szobából.
Havasan is gyönyörű

Azért 4 nap elteltével mégis összeszedtem magam és távoztam.

Dunedin volt az úticélom, de beiktattam egy megállót Alexandrában, ami Central Otago tartomány központja. 

Central Otago arról ismert, hogy végtelen szőlő- és gyümölcsös kertek sorakoznak, amerre a szem ellát. Meg arról is ismert, hogy a gyümölcsök és a szőlő érése idején munkaerőhiánnyal küzd a régió. Ilyenkor, december-február környékén (ami az európai a június-augusztusnak fele meg) még a turisták is besegíthetnek a szüretbe egy speciális, 6 hétre érvényes szüretelő vízummal. Ez nekem épp jó lenne. Leszámítva azt az apró tényt, hogy elvileg akkor már nem leszek itt. De az elvek csak elvek. A gyakorlat még alakulhat. Szóval nem árt, ha utánajárok ennek a lehetőségnek.

Miután egy hétig vártam arra, hogy valaki visszajelezzen a kanapéigényemre Alexandrában, de a pár CSerből, aki a városkában működik, senki nem volt aktív, úgy döntöttem, csak útközben ugrom be a Hivatalba, és nem alszom az alvó városban. Egy másik, útba eső kisvárosban, Cromwellben szereztem szállást. A CSer család kempinget üzemeltet és egy lakókocsit meg munkakeresési segítséget ajánlottak fel. Tökéletes. Nek tűnt.

A kanapém

Később rájöttem, hogy a család csak akkor tud segíteni munkakeresésében, ha most azonnal akarok dolgozni, most azonnal viszont nincs vízumom, úgyhogy erről lecsúsztam. De arra azért mindenképpen jó volt a beszélgetés velük, hogy rájöjjek, mekkora előnnyel indulok itt.... 

Amint megemlítettem, hogy a szüleimnek gyümölcsfái és szőlőkertje van, és gyerekkoromtól részt vettem a szüreteken, és ráadásul különböző gyümölcsökkel is közelebbi barátságba kerültem, teljesen belelkesültek, hogy milyen könnyű lesz így munkát találnom. Soha nem gondoltam volna, hogy az almaszedés akkora művészet, hogy ebben is számít a gyakorlat. Mondjuk, ha belegondolok, azért lehet, hogy van, aki nem tudja, hogy a meggyet szárastul kell szedni, különben sérül a szem és hamarabb romlik, meg ilyenek.

Cromwell különben egy extrém kis város. Nem extrém kisváros. Csak extrémül kicsi város.

Van benne pár óriás gyümölcs, meg egy totál halott óváros, ami különben gyönyörű helyen, egy tóparton fekszik, csak élőlény nincs a közelben. Még a távolról lefényképezett, parkoló lovaskocsiról is kiderült, hogy szobor. Pedig már messziről hozta a szél a lószagot... Rejtély...

Ez aztán a fa!

Nyílváros

2013 október 13.

Szombat este házibuliba mentünk, vasárnap meg kitaláltuk, hogy kirándulunk egyet.

Queenstown környékén két nagyon szép helyre érdemes elmenni. Az egyik Glenorchy, ahol a Gyűrűk ura egyes részleteit forgatták, a másik Arrowtown, ami egy, az aranyláz idején alapított városka. Mivel Chloe-ék minden hétvégén Glenorchy-ba viszik a kanapészörföseiket, most inkább Arrowtown-ba akartak menni.

Kínai aranymosók lakása

A társaság:

Queenstown

2013 október 12.

Elstoppoltam Queenstown-ba.

Már útközben láttam, hogy tetszeni fog a hely. Havas hegycsúcsok között cifra szegélyű tó, zöld dombok ölelésében.

Mint egy festmény.

Ez a kilátás a teraszunkról

Mire felmásztam vendéglátóim házához, teljesen kipurcantam. Negyed óra kapaszkodás felfelé az autóval alig járható emelkedőn, aztán erdei séta, majd érkezés az erdő szélén álló kalyibához.

Le kellett ülnöm félúton. 15 kilóval a hátamon nem volt egyszerű. De megérte.

A házban Chloe (NZ), Nicole (Csile), Oscar (Kolumbia) és Aro (Japán) lakik. Mindannyian CSerek, állandóan tele a ház vendégekkel. Aznap egy amerikai srác, Regen volt a másik vendég.

Dekoráció a falon. Óvszerből :D
Meg a vendégek által hagyott emléktáblák

A ház minden oldala csupa ablak. Alig van igazi fal. Ráadásul semmi sem függőleges, így erős eső idején is tiszta az ablak és szép a kilátás.

A ház mellett vezet lefelé a hegyről egy extrém bicikliút. Az extrém sportok városába.

Queenstown különben egy csendes város. Leszámítva az extrém sport lehetőségeket. A bungee jumping-ot itt találták ki a Vanuatu-ról eredő vallási ceremóniából véve az ötletet.

Mindenféle öngyilkos hajlam kiélésére van lehetőség a városban, csak legyen elég pénze az embernek...

Tavak délen

2013 október 10-12.

Wanakában, ami Queenstown közelében fekszik és kedvelt síközpont, elbúcsúztam Papától és Jákobtól.

Sok dolgom nem volt ebben a kisvárosban, csak biztonsági tartalékként iktattam be a programba, hogy ha valami mégsem jönne össze a vendéglátómmal Queenstown-ban, akkor legyen hol éjszakáznom. Queenstown-i vendéglátóm Jane, akit Christchurch-i vendéglátóm ajánlott, de mivel a lány nem CSer, sosem lehet tudni, mennyire megbízható.

Wanaka a Wanaka tó partján fekszik. Az ide vezető út 2 tó között halad. A másik tó a Haewa tó. Útközben megálltunk pár fényképre. Kár lett volna kihagyni.

Ez a szín....

A Wanaka tó sem kevésbé szép. Felsétáltam egy kilátóhoz a városka mellett és szitkozódtam a fényképezőgépem miatt. Miért szürke minden a képeken?! A valóságban ezernyi kék volt!

Na, itt még megvannak a kékek

Elvileg egy éjszakát akartam Wanakában tölteni, de közben Jane barátja eltörte a kezét és Jane lemondta a találkozót. Mintha tudtam volna... Még jó, hogy mindenre felkészült optimista vagyok. Még jó, hogy duplán bebiztosítottam magam és szerveztem egy CSert Queenstownra is. Igaz, pár nappal későbbre. Maradtam még egy éjszakát Wanakában és megkértem a Q-i vendéglátómat, hadd menjek egy nappal korábban.

De miért Franz Josef?

Eléggé foglalkoztatott a kérdés, hogy miért Ferenc Józsefről neveztek el egy gleccsert Új-Zélandon. 

Volt az uralkodói családban kalandor, de ködös emlékeim szerint ő Afrikában kóborolt inkább. Vagy ha jobban belegondolok, ő sem ott kóborolt, csak támogatta a kóborlókat. Rudolf trónörökös (Ferenc József fia) lelkes természettudós volt és nagy támogatója Teleki Sámuelnek, aki Afrikában kalandozott, és az általa felfedezett két tavat Rudolfról és Rudolf feleségéről, Stefániáról nevezte el.

De Ferenc József egészen biztosan nem járt a Csendes-óceánon gleccsert mászni...

Gyorsan utánajártam...

Az UNESCO védelem alatt álló, Világörökség részét képező gleccser eredeti maori neve Ka Roimata o Hine Hukatere. Magyarul: Hinehukatere könnyei.

A legenda szerint Hinehukatere egy bátor maori lány volt, ki imádott sziklát mászni. Félénk szerelmét is rávette, hogy tartson vele néha. A fiú követte őt, hogy vele lehessen. Egy alkalommal a srác lezuhant és szörnyet halt. Hinehukatere könnyei elárasztották a völgyet, az istenek pedig megfagyasztották a könnyeket, hogy mindig emlékeztessék a lányt a nagy szerencsétlenségre.

Az európaiak közül Leonard Harper, angol utazó volt az első 1852-ben, aki átkelt a szoroson (Harpers Pass) és megpillantotta a gleccsert. Az angol uralkodó tiszteletére Victoriának keresztelte. A Fox gleccsert pedig Albertnek. Szintén hasonló okból.

13 évvel később az osztrák utazó, Julius von Haast járt erre és az ő uralkodója tiszteletére átnevezte a gleccsert Franz Josef-re. A véletlennek köszönhető (vagy az angolok iránti ellenszenvnek?), hogy az osztrák név ment át a köztudatba.

Haast különben több helyet is kénye-kedve szerint átnevezgetett Új-Zélandon, holott nem is ő fedezte fel őket.

1872-ben az új-zélandi miniszterelnök, Sir William Fox látogatott el a gleccserekhez és megtetszett neki az egyik, ezért indítványozta, hogy nevezzék el róla. Nem volt ellenvetés. Legalábbis nem elég...

Ha ez itt ilyen könnyen megy, lassan ideje lesz elnevezni valami hegyet-völgyet-tavat-folyót Bográcsgulyásnak.

Fox gleccser

2013 október 10.

Ferenc Józsi után továbbhaladtunk a Fox Gleccserhez, ami 30 km-rel van délebbre. A két gleccser színében és méretében különbözik. A Fox nagyobb és fehér, a FJ kékebb és népszerűbb.

Gyönyörű volt a délutáni időjárás, kellemes, meleg, felhőtlen. Ideális egy újabb gleccsertúrához, illetve a híres Matheson-tó körbesétáláshoz. A Matheson-tó arról nevezetes, hogy tükörsima felszínén tükröződik a környező hegyvidék a havas csúcsaival.

Hamar megérkeztünk Fox faluba, a gleccser lábához. Jákob meghívott minket egy vacsorára az egyik helyi kávézóba. (Tök jó fej.) Kicsit aggódtam, hogy lemegy a nap, mielőtt eljutunk a tóhoz, de végülis holnap is van nap...

Időközben szóba került az éjszakai szállás kérdése is, és a fiúk felajánlották, hogy alhatok a kisbuszukban. Van egy csomagtartó polc, ami gyerekággyá alakítható és ha nem vagyok 50 kilónál több, akkor talán nem szakad majd le. Határeset...

Mire megfelelő helyet találtunk az éjszakázáshoz a tóhoz közeli parkolóban, már bealkonyult. És hűvös lett. Meg be is lustultam/tunk. Sebaj. Majd másnap megnézzük a tavat. Napfelkeltekor.

Elég hűvös volt éjszaka, pedig volt rajtam jó pár réteg. Szakaszosan aludtam. Talán ennek köszönhető, hogy teljesen lemaradtam a napfelkeltéről. Mire felkeltem, a fiúk már a tóparti étteremben reggeliztek és Papa már megjárta a tó körüli túrát. Az idő felhős volt, úgyhogy a tükröződés nem igazán érvényesült.

Egy bőséges reggeli után, - amire megint Jákob vendége voltam ("Én csak egy kévét iszom, köszönöm." "Jaj, ugyan már, egyél valamit, olyan sovány vagy!"), úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a tó körüli sétát és azonnal nekivágunk a Fox gleccsernek.

Fox gleccser távolról

Újabb másfél órás kirándulás.

Fox gleccser közelről

Ideje volt nekivágni az előttünk álló hosszú autókázásnak.
A főút a nyugati parton vezet délre egy darabig, aztán Haast település közelében átszeli a Déli Alpokat. Már, ha nyitva van a hágó. A hágó ugyanis annyira keskeny és annyira omlékony a hegy, hogy nagyobb esőzések idején lezárják az egész átkelőt. Mivel az elmúlt napokban eső és hó esett több helyen, többször volt zárva az út. Az idegenforgalmi irodákban lehet érdeklődni naponta, hogy érdemes-e nekivágni a több órás útnak. Az általános az, hogy a hágó éjszakánként zárva, reggel viszont letakarítják az éjjel útra csúszott kőtörmeléket, és napközben járható. Ez az eset állt fent épp most is. Pedig esős, nyálas idő volt.

Ahogy a hágón haladtunk át, megértettük, miért tartják olyan veszélyesnek az útvonalat. Keskeny szerpentin halad a szakadék szélén, sáros, kavicsos törmelék mindenhol, szinte csoda, hogy az út még nem csúszott le a mélybe... Pár héttel ezelőtt egy lakóbusz haladt át éppen ezen a szakaszon, mikor a hegyből leszánkózott egy darab, és lesodorta az autót. Az ausztrál pár, aki a kocsiban utazott, eltűnt. Egy héttel később megtalálták az egyikük holttestét 60 km-rel lejjebb a folyóban. A másikat máig nem lelik.

Szerencsére semmi nem csúszott és omlott, amíg áthaladtunk a veszélyes zónán.

Ferenc Jóska és a meglepetések

2013 október 9.

Reggel Marikáék elvittek egy kényelmes stoppos helyre, aztán nekivágtam a lehetetlennek: Lestoppolni a Ferenc József Gleccserhez (170 km), onnan a Fox Gleccserhez (plusz 30 km), onnan pedig másnap egy 6 és fél órás utat egyben lenyomni Queenstown-ig. És valahol aludni út közben...

Úgy 20 perc stoppolás után kezdtem picit elszomorodni, mert alig ment arra autó, de azok sem álltak meg.

Aztán egyszer csak jött egy kisbusz. Benne 2 idősebb pasi. Megálltak, de látszott rajtuk, hogy még hezitálnak, hogy felvegyenek-e. Azért odaszaladtam és mondtam nekik, hogy én a gleccserekhez tartok. Angolul írom le, mert úgy lesz vicces.

- I'm going to Franz Josef. Can you give me a ride?

Az egyikük rámnéz és megkérdezi:

- Where do you come from?

- I am from Hungary.

- Magyar?

- Yes.

- Na, akkor pattanj be!

- ...???...  - Orsi buta arcot vág... - Baszkiiii... Ez mekkora már! :-D

Kellett pár másodperc, hogy leessen, hogy magyarul szóltak hozzám :)

Jákob és Papa, ahogy egymást becézik, szintén a gleccserek felé tartottak. Sőt, másnap ők is Queenstown felé mentek tovább. Micsoda mázli!

Jákob Sydney-ben lakik már vagy 40 éve. Papa az unokatestvére, akivel tizenéve nem látták egymást. Most eljöttek együtt nyaralni. Béreltek egy kisbuszt, aminek a hátsó része egy nagy ágy, van benne mikró és hűtő, meg pár hasznos konyhafelszerelés. Mennek, amíg kedvük van, aztán megállnak és alszanak.

Pár perc alatt realizáltam, hogy mindketten nagyon jó arcok és szórakoztató társaságom lesz.

A Ferenc József Gleccserhez megérkezve beugrottunk a turista információba térképért. Normál esetben a turisták a vezetett gleccsertúrákra fizetnek be és úgy nézik meg a gleccsereket, vagy borsos áron helikopterrel viszik őket jégre, hogy megálljanak a hátán. Én úgy voltam vele, hogy megnézem az ingyenes túraútvonalat, csinálok pár képet a gleccserről, aztán ha nagyon odavagyok érte, még mindig befizethetek egy jégmászásra is. Viszont mivel Papa és Jákob nem tervezett hosszas kirándulást, hamar módosítottam a terveimet a jó társaság megőrzésének érdekében.

A frissen szerzett térkép birtokában nekiindultunk a jégfolyónak. Másfél órás kis kirándulás várt ránk.

Jégfolyam, alias gleccser

Papa és Jákob Ferenc József színe előtt

Ahogy a gleccsert bámultuk az út végén és magyarul beszélgettünk, egy srác és egy lány érkezett mellénk. A srác váratlanul megszólított:

- Bocsi, milyen nyelvet beszéltek?
- Mire tippelsz? - kérdeztem vissza.
- Fogalmam sincs. Nem hasonlít semmire. Mondj még valamit, légyszi.
- Egy, kettő, három, négy....
- Magyar! - kiáltott fel a lány, aki vele volt.
- Bingó! Akkor te szomszéd ország vagy?
- Igen. Szlovákia.
- Én meg német. - mondta a srác.
- És együtt utaztok?
- Hát, valójában csak nemrég találkoztunk. Nem tudom, hallottál-e már a Couchsurfing-ről...
- LOL. Naná. Én is azzal utazom.

Ahogy így megörültünk egymásnak, elkezdtünk beszélgetni. Megemlítettem, hogy egész utam során most először találkoztam magyarokkal (március óta) és Kele-Európa sem nagyon képviselteti magát a világban. Leszámítva a cseheket Christchurchben és a lengyeleket Greymouthban.

- Csehek...? Csak nem Verinikáék?! - kérdezi a srác.
- De! Csak nem te is náluk voltál?!
- De! Múlt héten.
- Én is múlt héten vol.... várj csak! Nem te vagy...?  Nem a hálózsákjukban aludtál véletlenül?
- ????? De....
- Hahaha, akkor te vagy Michael, a német srác. Hát ez tök vicces! Én is abban a hálózsákban aludtam!!! :D
- Áááááá, ez mekkora poén!!!

Üdvözlet Veronikának

Úgy tűnik, ez a meglepő találkozások napja...

Palacsinta kövek

2013 október 8.

Vendéglátóim lengyelek. Marika és az öccse, Patryck. Két éve élnek itt, egy étteremben dolgoznak. Úgy tűnt, kicsit belefáradtak NZ-ba meg a kiwikbe, úgyhogy nem is értem, miért nem mozdulnak valamerre. Művelt, intelligens és nagyon jól nevelt mindkettő, simán találnának más helyen is munkát. Nagyon nagyon kedvesek és segítőkészek voltak.

Javaslatukra reggel nekivágtam egy kirándulásnak a Palacsinta sziklákhoz. 60 km-re északra található Punakaiki, ahol ezek a furcsa, vulkanikus képződmények alakultak ki.

Persze esett az eső. És hideg is volt. Nagyon. 

De azért a sziklákhoz lesétáltam. 

Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy azért palacsinta sziklák, mert olyanok, mint a rakott palacsinta

Aztán amint lehetett, visszastoppoltam és a takaró alatt töltöttem a nap hátralévő részét.