Te Papa

2013 szeptember 26.

Wellingtonban található a Nemzeti Múzeum (Te Papa maoriul), ahova kivételesen ellátogattam. 

Normál esetben skippelem a múzeumokat és csontvázak helyett inkább a valós életet tanulmányozom, de itt kivételt kellett tennem. Annyira lelkesen beszélt mindenki erről a múzeumról, hogy muszáj volt megnéznem. Ráadásul ingyenes a belépés, úgyhogy kifogásom sem lehetett.

A csalódás óriási volt. Pozitív értelemben!

Órákat töltöttem az interaktív játékok és filmvetítések között.

Rettenetesen jó pszichológiai érzékkel rendelkezhet a múzeum kialakítója, mert még a szkeptikusokat is belelkesíti a hely.

Moaaaa!!!
A moa a kiwi uncsitesója volt, de úgy járt, mint a dinók

Mikor az óriás tintahal (vagy 3 méter) maradványait mutogatják, ami nyilván max 2 másodpercig kötne le egy gyereket (meg engem is), aztán menne a felejtőbe, pedig tényleg impozáns a mérete, akkor a tintahal mellett kis képernyőket helyeztek ki, ahol a gyerekek (és a legtöbb felnőtt is, ahogy láttam) elkészítheti a saját rajzfilmes tintahalát, ami aztán úszkál a többi tulitarka, gülüszemű képződménnyel a képernyőn, és még rángatni is lehet az érintőképernyő segítségével. Amellett, hogy megtanulja az ember, hogy nevezik a tintahal testrészeit, vissza is lehet jönni napok, hetek, évek múlva és rákeresni a saját gyártmányunkra, aki a neve alapján előkerül és megmutatja az utolsó látogatás óta leúszott métereket.

A földrengéssel kapcsolatos magyarázatokat egy olyan géppel szemléltették, ahol pumpával lehet előidézni a földrengést egy maketten és megnézni, hogy mozdul a kőzetlemez és ez hogyan hat a törésvonalon épült házra. Meg kiraktak egy gépet is, amire rá kell ugrani és az ugrás erősségét méri Richter skálán. Ott ugrált anya, apa, gyerekek. Meg én persze :D

Az óriási őshonos fák makettjére fel lehet menni, hogy érezze az ember a méreteket, 3D-s videók mutatják be a tenger élővilágát, minden csupa szórakoztatás és tanulás.

A múzeum nem csak a természeti kincseket mutogatja, hanem az ország történelmét is.

Volt például egy régiségboltnak berendezett mozi, ahol filmet vetítettek az 50-es évekről, az aranykorról. Miközben a film ment, a boltban összehalmozott kismilliónyi tárgy időnként elindult, elgurult, feldőlt, megszólalt, de mindezt olyan frappáns időzítéssel, hogy nem csak a figyelmet tartotta ébren, de vicces is volt.

A másik, ami bejött, a bevándorlással kapcsolatos történelem. Még ezt is interaktívvá tették. 

Az 1996-os bevándorlási kérdőív kérdéseire lehetett válaszolgatni ezen a táblán, és ha megfeleltünk a feltételeknek, egy világító Welcome tábla villant fel. Az a durva, hogy annak idején simán bevándorolhattam volna, most meg még turistaként is szívtam. Milyen már...

A múzeum közepén ki lehet menni egy külső függőkertbe, onnan meg le egy mesterséges barlangba, ahol a cseppkövek kialakulását mutatják be és nem tilos megérinteni a mű cseppköveket. A kertben NZ növényzete van összegyűjtve.

Összességében a múzeum egy játszótérrel kombinált oktatóközpont és az alábbi szójáték megfejtésével jellemezhető:

Néhány betű kimaradt a feliratból...
E.. ..URV... ....