No comment

2013 november 21-22.

Délelőtt Peter elvitt minket városnézésre. A másfél órás kirándulás végére megfájdult a fejem. Délutánra belázasodtam. A láz egy kicsit erős reakciónak tűnik a zajártalomra, úgyhogy - gondolom - inkább annak köszönhető, hogy az elmúlt napokban baromira kiwinek éreztem magam és mindenhová mezítláb vagy strandpapucsban mentem, míg mások pulóverben flangáltak. Többek között ez - és a szervezetlen következő úticél - miatt döntöttünk úgy, hogy maradunk még egy éjszakát Peternél. Peter nem bánta. Camille viszont igen, úgyhogy ő dél körül elbúcsúzott és ment a saját útjára.

Kreatív szobrok Wanganuiban

Én közben próbáltam szállást szerezni Wellingtonban, de nem voltam túl hatékony, Juraj-ra meg nem nagyon lehet ilyenekben számítani, eddig is csak élvezte a munkám gyümölcsét, most is csak ímmel-ámmal próbálkozott. Sokadik felkérésemre. A napot ágyban töltöttem, Juraj meg Petert hallgatta. Ezért mondjuk hálás voltam neki. Szétrobbant volna a fejem, ha ott kell ülnöm a szóáradatban.

Másnap jobban lettem, neki is vágtunk az autóstopnak.

Egész szerencsések voltunk, mert a második autó, ami felvett Wellingtonba tartott, így a pár órás utat egy fuvarral megúsztuk. Wellingtonban aztán kitettek minket egy bevásárlóközpontnál, ahonnan elvileg 3 km volt a városközpont. Azt le is sétálhatjuk. Kiszállás után Jurajnak megint privát elintéznivalója akadt, úgyhogy beültem egy McDonaldsba és ebédeltem, amíg ő cipőt nézett meg mittudomén. Indonéziában nagyon jó útitárs volt, de itt valahogy folyamatosan az az érzésem, hogy csak hátráltat mindenben. Már Camille-lal is húztuk a szánkat, mert állandóan eltűnt valamerre, egy szó nélkül persze, mi meg álltunk a tűző napon a semmi közepén, vagy épp a belvárosban a tilosban parkolva, míg Juraj shoppingolt vagy fotózott vagy kedve szerint hegyet mászott. Párszor megkértük, hogy próbáljon csapatjátékosként viselkedni és ne tekintse magától értetődőnek, hogy órákat várunk rá, ha annyival sem tisztel meg minket, hogy megkérdezze, hajlandóak vagyunk-e várni, amíg ő magánkirándul egyet. Szánta-bánta bűneit, aztán másnap megint ugyanaz. Kapkodva indulunk reggel, hogy beleférjünk a napba és sötétedés előtt ott legyünk este, ahol akarunk, lemondunk erről-arról a cél érdekében, majd Juraj megkér minket, hogy álljunk meg egy percre egy hangszerüzletnél, hogy megkérdezze, milyen típusú ragasztóval tudja megjavítani a törött ukuleléjét. Egy perc belefér. Megállunk. Juraj elrohan. Negyed óra múlva utánamegyek, mert tilosban parkolunk és már vissza kellett volna érnie. Épp elcsípem az utcán, amint másik irányba halad. Jelzem, hogy jönnie kéne, mert késében vagyunk. De ő még elszalad egy üzletbe ragasztóért. Mondom, ne szaladgáljon, mert mennünk kell és Wellingtonban különben is több üzlet lesz. De ő most akar, csak 1 perc. Feladom. Én nem fogok vele összeveszni. Már így is túl sokat morgok vele és hatástalan. Visszamegyek a kocsihoz. Camille majdnem kiesik a saját szemgolyóját át, mikor közlöm vele, hogy minden reggeli rohanásunk és kapkodásunk felesleges volt, mert Jurajnak leküzdhetetlen vásárolhatnékja támadt. Ülünk az autóban. A tilosban. Kánikula. Elmehettünk volna addig a kilátóhoz fényképeket csinálni. Ha előre megbeszéljük, hogy Juraj vásárol. Eltölthettük volna hasznosan az időnket. De nem. Mi ülünk a kocsiban és várunk, mert a kib jukulele ragasztása mindennél fontosabb. 45 perc elteltével Juraj telefonál, hogy nem talál minket. Pedig még mindig pont ugyanott ülünk. Ő viszont azóta megjárt valami nagy bevásárlóközpontot és fogalma sincs, hol van. No comment.

Na de ez még korábban volt és azóta megérkeztünk Wellingtonba, ahol az első órámat egy Mekiben töltöttem a táskákat őrizve. Mikor Juraj végre visszatért, megnéztük a telefon/GPS-en, merre is van a belváros. Hmm Délre. Úgy 20 km-re. Merthogy nem Wellingtonban vagyunk. A fuvarosaink is turisták voltak, először jártak Új-Zélandon, azt hitték, Wellingtonban tettek ki minket. Ez LOL.

Ahogy ezen röhögtünk a Mekiben, a szomszéd asztalnál ülő idősebb házaspár megszólított minket és felajánlották, hogy eldobnak minket Wellingtonba. De jó fejek!!! Már a kocsiban ültünk, mikor kiderült, hogy ők nem is arra mentek volna. Ők abban a kisvárosban laknak, ahol a Meki volt és csak miattunk autókáztak el a fővárosba. Wow!!!! Na, ez az igazi No Comment...

Duracell papa

2013 november 20.

New Plymouth után tovább haladtunk Wanganui-ba (térkép van ám a "Térképek" fülön), ahol a tervek szerint másnap elváltak (volna) útjaink. Camille elindul északra, mi meg Jurajjal délre.

Persze szállást nem szerveztünk, és úgy tűnt, én voltam az egyetlen, akit ez a kis hiányosság egyáltalán érdekelt.

Az volt az elképzelés, hogy majd kempingezünk valahol valami erdő szélén. Jurajnak van sátra, Camille meg aludt már az autójában.

Úgy félúton járhattunk Wanganui felé, mikor elkezdett szakadni az eső. Legjobbkor. Mire odaértünk, késő délután volt és az eső ugyan elállt, de nem volt biztos, hogy úgy is marad, ráadásul kiderült, hogy a város környékén csak kijelölt kempingben lehet sátrazni, ott pedig majdnem annyiba kerül fejenként az engedély, mintha hostelbe mennénk ágyban aludni. Ez milyen szivatás már?! Ezen úgy jól felhúztam magam és nekiálltam vadul kanapéigényléseket küldeni. Este 6-kor. Aznap éjszakára. A reményhal, a reményhal... az sosem hal meg nálam....

Útközben megálltunk egy erdőnél

Ültünk Wanganui-ban a könyvtár előtti parkolóban, mindhárman bújtuk a netet. Villámgyorsan kiküldtem 2 kanapékérést 2 szimpatikusnak és gyorsan válaszolónak tűnő CSernek. Épp a harmadik kérést fogalmaztam, mikor megszólalt a telefonom. Az első címzett hívott. Mehetünk hozzá, bár ő épp indul otthonról, szóval vacsorát ne várjunk. Dehogy várunk! Köszi, köszi, azonnal indulunk. Intek Jurajnak, aki tőlünk távolabb üldögélt.

- Gyere, indulunk.
- De hát éppen kanapékérést írok... - próbál tiltakozni, mivel aznap már párszor lecsesztük, hogy mindig várni kellett rá, mert külön utakon járt, mi meg csak vártunk, csak vártunk állandóan.
- Már van kanapénk, gyere!
- Mi van?!?!?!
- Megyünk a vendéglátónkhoz. Találtam kanapét.

Juraj felocsúdik a pillanatnyi sokkból és szedi a lábait az autó felé.

- Ezt meg hogy az ördögbe csináltad?! Én még csak az első kérést készültem kiküldeni. Honnan a fenéből szereztél valakit?!
- A Sors útjai kifürkészhetetlenek : D


Vendéglátónk és megmentőnk, Peter, aki egy nagypapa korú CSer, lelkesen fogad minket. Ömlik belőle a szó, végigvezet minket a lakáson, kinyitogatja a szekrényeket, megmutogatja, mi hol van, elmagyarázza a mosógép működését, ha esetleg mosni akarnánk, pár perc alatt tömörítve elmeséli a fél életét, prezentálja a hangszergyűjteményét, ismét kinyitogatja a konyhaszekrényeket és ismét rendelkezésünkre bocsátja az alapanyagokat, közben fél kézzel a haját fésüli, mert épp vacsorázni indul a barátaihoz, elnézést kér, amiért nem vacsorával várt minket, de hát mennie kell, főzni már nincs ideje, biztosítjuk, hogy mi így is rettenetesen hálásak vagyunk neki és inkább mi főznénk neki vacsorát, ha nem épp enni készülne, előszedi gyorsan az ágyneműt, mert a 3 ágyból csak kettő van áthúzva, közben kipakolja a konyhaszekrényre a fél hűtőt, amiből még gyorsan desszertet készít, amit magával visz a vendégségbe, elrohan felvenni az ingét, közben mesél és beszél és hadar, 6 kehelybe joghurtot mer, megpakolja friss gyümölccsel, valami szósszal, újabb réteg joghurt, 4 gyereke van, meg pár unokája, ostyát szeletel a desszert díszítésére, általános iskolai tanár volt különben, 20 éve özvegy, imád varrni, a szoba falait díszítő foltmozaik képek mind az ő munkái, de vannak takarók is és gyerekjátékokat is szokott varrni, közben elviharzik és felveszi a másik nadrágját, egy percre sem hagyja abba a mesélést, vallásos is, még szerencse, hogy nem csak lányok vagyunk, mert vallási okokból csak fiúkkal együtt fogad lány vendégeket, nézzük meg a kertet, tele van fűszernövénnyel és érik a citrom is, épp aznap vett egy basszus jukulelét (gitárféle), ne várjunk ám rá, menjünk nyugodtan aludni, tudja ő, hogy az utazók mindig fáradtak, mire ideérnek, mert vagy az egyik vagy a másik vulkán megmászásáról jönnek ide, múltkor is volt nála egy francia srác, aki 4 napig csak aludt meg evett, egy kínai srác meg tavaly itt ragadt nála fél évig, de nagyon jól kijöttek, azóta is barátok, a családja nem érti a CS lényegét, de őt nem zavarja, mindenképpen együnk bármit, amit a hűtőben találunk és érezzük magunkat otthon, és együnk jégkrémet is (elrohan a mélyhűtőhöz, dobozzal jön vissza), jaj, ezt valaki megette és nem dobta ki a dobozt, nagyon sajnálja, akkor nincs jégkrém, de keressünk csokit, biztos van a szekrényben, hú, neki mennie kell, mert el fog késni, ott a TV nyugodtan nézzük, ő nem szokta, az internet kódja ezmegaz, érezzük otthon magunkat, viszlát később.

Huhh.

Peter egy tündérbogár, annyira édes és jóindulatú, de olyan, mintha túl sok redbullt ivott volna a fordítva bevett hashajtóra...


Miután magunkhoz térünk az információs tsunami forgató örvényéből, lekészítjük a vacsoránkat a magunkkal hozott alapanyagokból, aztán kiülünk a teraszra, a fűszernövények közé vacsorázni.

Váratlanul hangokat hallunk a nappaliból. Csodálkozva nézzük, ki érkezett. Egy középkorú nő és egy férfi lép oda hozzánk. Ők is csodálkoznak rajtunk.

- Peter merre van? - kérdezi a nő.
- Elment vendégségbe, nem tudjuk, mikor jön. - válaszoljuk és mosolygunk.


A nő tudomásul veszi és visszamegy a nappaliba. Gondoljuk, távozik is. Pár perc múlva még mindig ott szöszög a szobában. Fura a helyzet. Nem tudjuk, ki ez, és ha bármi gond lesz, meg nem magyarázzuk, hogy ne mi voltunk. Juraj bemegy a szobába barátkozni a nővel. Néhány perc múlva visszajön és leül megint enni.

- Na, elmentek? - kérdezzük.
- Nem. Leültek netezni Peter laptopjához.

Lazák... Fura szitu... Juraj megeszi a vacsoráját, aztán megint bemegy. Hamarosan újra feltűnik.

- Meghívtam őket vacsorára. Ugye már nem kértek több salátát, mert akkor beviszem nekik.
- Hát még kértünk volna, de nagyon kedves tőled, hogy meghívtad őket. Azt nem derítetted ki, kik ők?
- De, Peter lánya és veje.

Na, legalább érthető, miért mozognak ilyen otthonosan.


Vagy egy órát ténferegtek még a lakásban, kipakolták a hűtőt, telefonáltak párat, neteztek egy keveset, aztán hazamentek. Peter este 10 körül érkezett meg. Megvártuk, hogy beszélgethessünk vele, mert elvileg másnap reggel mi továbbutaztunk volna.

A beszélgetés majdnem sikerült is. Úgy 50%-ban. Abban az 50-ben, amelyikben ő beszélt. Még egy "aha" sem volt beszúrható a szóáradatba. Teljesen lefárasztotta az agyunkat a hadarás és a sok információ.

Camille 11 körül megunta és elvonult. Én éjfélig még képes voltam érdeklődő maradni, de aztán én is leléptem. Juraj egész sokáig bírta. Nem tudom, mi a titka. Lehet, hogy fel sem tűnt neki, hogy egyoldalú volt a társalgás? :D

Taranaki

2013 november 19-20.

Ha a tengerparti naplementéktől eddig el voltam ájulva, azt kell  mondjam, ideje kinyitnom a szemem.

Ahogy vendéglátónkhoz, Derylhez tartottunk New Plymouth-ba (vagy maori nyelven Taranakiba), többször meg kellett állnunk az alig fél órás út alatt, hogy a napnyugtában gyönyörködjünk. A Nap a Taranaki vulkán mellett érte el a horizontot és narancsos-pink árnyékkal vonta be a hegy havas csúcsát.

Annyira szép volt és annyira kár, hogy még mindig a Japán Optikai Társaság (Nippon Kogaku) általam oly sokat emlegetett, megkérdőjelezhető minőségű termékével próbálom a természet ily csodáit digitális formába önteni. Mondjuk még mindig jobb, mintha megpróbálnám szabadkézzel lerajzolni...

Ahogy megérkeztünk vendéglátónk házához, Deryl kigurult elénk és a teraszon üdvözölt minket. Hopp, azt nem is tudtam, hogy mozgássérült. Már volt nála 2 német kanapészörfös, de még nekünk is jutott hely a nappaliban kempingágyakon. 

Vacsora után Juraj és Camille a másnapi túrára készült elő, én meg arra a fizikai megpróbáltatásra, amit a pizsamám felhúzása jelentett bemerevedett nyakizmokkal és vállal. A vádlimra és a járásra egyelőre nem is gondoltam.

Másnap egyedül maradtunk Deryllel. Kicsit kreténül éreztem magam, ahogy sántikálva, fájdalmas arckifejezéssel tipegtem körbe a lakásban, miközben ő ott ült a kerekes székben nyilvánvalóan rosszabb helyzetben, mint én, de nem akartam úgy tenni, mintha ez tabu téma lenne mellette. Fájt és kész. Kellemetlenül érezte volna magát, ha feltűnően kerülöm a témát. Mindig is idétlennek gondoltam, ha az emberek túl nagy felhajtást csináltak egy mozgássérült körül, meg azt is, ha úgy tettek mintha nem lenne semmi baja. Én inkább úgy kezelem a kérdést, mintha az illetőnek kék haja lenne. Nyilvánvalóan más, mint az átlag, de azért nem nagy ügy. Nem csinálok úgy, mintha nem látnám, hogy kék, de nem is ez az állandó témám. 

Szerintem értékelte a hozzáállásomat, mert jókat röhögött, mikor 5 percig tartott, hogy odaforduljak hozzá, és később még a tartalék tolószékét is felajánlotta nekem :)

A délelőtt folyamán aztán rávett, hogy erőltessem meg magam és mozduljak ki a lakásból. Elvitt egy szép kilátóhoz, aztán kitett a városi parkban, ahonnan később hazacsoszogtam.

New Plymouth parkja elég érdekes. Állatkerttől a játszótérig minden van benne. Az egyik tó közepén áll egy szökőkút, ami igény szerint gombnyomással indítható. Milyen takarékos. Ha senki nem nézi épp, minek üzemeljen. A tó melletti vízesés hasonló elven működik. Azért nem semmi feeling megnyomni a gombot. Egy kézmozdulattal vízesést fakasztani...

A városban található NZ legrégebbi kőtemploma is. Már szinte majdnem 200 éves :-D

Út az elfeledett világba

2013 november 18.

Sejtésem beigazolódott. Másnapra olyan izomlázam lett, hogy vízszintes talajon sem nagyon tudtam járni, a lépcsőknek pedig még a látványa is elborzasztott. Az mondjuk nem volt teljesen világos, hogy a nyakam mitől merevedett be annyira, hogy az ágyból való felkeléshez előbb négykézlábra kellett fordulnom, mert a nyakizmaim nem bírták el a fejemet másképp, de némi kis gimnasztika után már akár 45 fokban is képes voltam oldalra nézni. Napok kérdése és felépülök...

Addig viszont haladni kell tovább. Camille úgy tervezte, hogy az Északi-sziget nyugati partja felé indul, ahol a Taranaki vulkánt mássza majd meg. Valamiért engem ez a program mérsékelten lelkesített csak, viszont a mi következő állomásunkon, Wellingtonban úgysem sikerült még szállást találnunk (2 fős kanapéból kevés van), úgyhogy nem késünk el sehonnan, ha Camille-lal megyünk. Juraj persze teljesen belelkesült az újabb hegymászás gondolatára, én meg alig vártam, hogy egy egész napot egyedül tölthessek, amíg ők túráznak.

A vargabetűnek azért is örültem, mert már korábban kinéztem magamnak egy izgalmas nevű úticélt, "Az elveszett autópályát" vagy mit, ami azon a környéken halad, szóval simán bevehető a tervbe.

Miután belelkesítettem útitársaimat is, beszereztünk egy prospektust az "Elfeledett világba vezető út"-ról. 

Na, majdnem egészen jól emlékeztem a nevére :)

A 150 km-es útszakasz kelet-nyugati irányban szalad a sziget közepétől a tenger felé. Valaha fontos útvonal volt. Az Új-Zélandra települő első úttörők hidakat, utakat, városokat építettek, de aztán valahogy elvesztette népszerűségét a hely. Mára az elhagyott folyami kikötők, szinte-szellem-városok és egykor jobb napokat remélt, kézzel vájt alagutak jellemzik. Az 1900-as évek elején még virágzott a környék, aztán egy nagyobb árvíz és egyéb hatások következtében majdnem elnéptelenedett.

Az útvonal festői. Hegyek-völgyek, erdők, vízesések váltakoznak. Csak úgy mint Új-Zéland legtöbb részén.

Valahol félúton érkezik meg az utazó Wangamomona városkájába, ami 1989-ben független köztársaságnak kiáltotta ki magát. A település egy maroknyi házból áll, de van saját pecsétjük, amit 2 dollárért be is pecsételnek a turisták útlevelébe. Ettől mondjuk többet vártunk. Olyan jól hangzott ez a köztársaságosdi, de pár lézengő turistán  és a pecsétet osztogató hotel recepciósán kívül mást nem is láttunk.

Akadt a prospektus szerint pár másik érdekes látnivaló is. Valami régi malom, amihez egy legelőn kellett átmászni, aztán majdnem észre se vettük a "malmot", ami gyakorlatilag egy biciklikerék méretű fogaskerék volt a földre hányva. Ennyi maradt a malomból vagy mi nem értettük jól a szót?! Vagy csak jól adják elő a semmit?

Nagy kíváncsisággal néztünk viszont a "Híd a valamibe" látványosság elébe, ami a "Híd a semmibe" párjaként sokat ígérően hangzott. A Hid a semmibe is a környéken van, tervbe is vettük, bár ha minden információnk helyes, akkor oda csak hajóval lehet eljutni, mégpedig elég drágán, szóval lehet, hogy kihagyjuk.

A Híd a valamibe attrakció elég távol esik a főúttól. 90 percig kell kavicsos szerpentinen haladni. Többször akadtunk el az úton ácsorgó tehenek miatt, akik meglepetésükben nem tudták, merre térjenek ki az autó elől, ezért inkább előtte haladtak. Ez mondjuk nem az ő hibájuk, mert a helyi farmerek általában úgy hajtják a csordát, hogy a tehenek háta mögött haladnak a quaddal, így a marhák most is erre asszociáltak. Az egyetlen necces helyzet az volt, mikor egy magányos bika akadt az utunkba, aki a helyzet miatt érzett zavarát bátorsággal próbálta palástolni és inkább szembe fordult az autóval, mint odébb ballagott volna. Minden alkalommal, mikor próbáltunk gurulni az autóval, hirtelen megfordult és támadó állásba állt. Tanácstalanok voltunk, mert ha nem mozdulunk, azt hiheti, hogy farkasszemet nézünk és támadni készülünk. Ha meg elindulunk, akkor azt veheti támadásnak. Végül valamiért úgy döntött, hogy nem száll harcba, és félreállt az útból.

Az igazi vicc akkor következett, mikor végre odaértünk a hídhoz. A híd valóban a valamibe vezetett. A túloldalra. Az is valami. De ezen kívül semmi. Egy sima híd egy sima folyón.

Szép, szép. De ezért zötykölődtünk 90 percet ide és ugyanennyit majd vissza?!

Csodaszép a táj
Háttérben a Taranaki vulkán havas csúcsa

A jól marketingelt útszakasz egy Stratford nevű városban végződött, ahol NZ első harangjátéka működött és működik ma is. Épp időben értünk oda, még elcsíptük az aznapi utolsó harangjáték utolsó perceit az óratoronynál.

Arról, hogy hol töltjük az éjszakát, nem sok fogalmunk volt. Küldtem ugyan reggel septiben pár kanapékérést a környékre, de nem sok esély volt arra, hogy ilyen rövid határidővel választ kaptam. Főleg, mivel már este 7 volt.

Azért a reményhal jegyében elrobogtunk a helyi könyvtárba, ahol (mint általában) ingyenes volt a wifi. Nagy meglepetésemre egy meghívás várt egy CSertől. Szívesen lát minket éjszakára. Wow! Ez nagyszerű! Különösen azért, mert ennek az embernek nem is küldtem kérést. Nyilvános oldalra kitettem, hogy a környéken keresünk kanapét, azt látta meg és hívott meg minket. Ez milyen jófejség volt tőle!!! Ráadásul az üzenetében azt is jelezte, hogy desszerttel vár minket. 

Kész vagyok a kiwiktől! :D

Tongariro avagy alpesi vulkántúra

2013 november 17.

Szóval hárman lettünk a csapatban.

Mivel mi Jurajjal vasárnapra terveztük a Tongariro vulkán megmászását, a hegyhez közeli egyik faluban szálltunk meg. Kanapét nem találtunk, de volt egy elég olcsó hostel.

Turangi
A Plus Logde

A hegymászás kezdőpontjához minden szálláshely szervez transzfereket a környékről 35-45 NZD-ért. Mi ennél olcsóbbat akartunk. Camille nem vett részt a partyban, mert ő épp előző nap tért vissza a vulkánmászás 4 napos verziójáról, ahol teljes felszereléssel barangolt a hegyen, úgyhogy ráfért a pihenés.

Juraj mindig is hasznos útitárs volt, most is aktivizálta magát és valahogy szert tett egy kanadai társaságra, akik szintén oda tartottak és ingyen elvittek minket a vulkánhoz. Reggel. Vagyis hajnalban. Indulás háromnegyed 5-kor. Brrrr.

Magunkra aggattunk mindenféle ruhát, mert a Tongariro híres a hirtelen időjárás változásokról és tapasztalt túrázók is fagytak már halálra rajta, miután a ködben eltévedtek és kihűltek. Mi azért is indultunk ilyen korán, mert délutánra esőt jósoltak, úgyhogy még a felhők előtt kellett felérni a csúcsra, ahol a krátertavak vannak. Felhőben egyébként sem élvezet túrázni, de a látványról is lemaradnánk.

A Tongariro Crossing nevű túra különben a világ 10 legszebb túraútvonalának egyike. Ezért is akartam megnézni. Meg világörökség is. Nincs több kérdés :)

A túra első szakaszában egy viszonylag könnyű kaptatón kellett feljutni. Pár óra múlva már lekerült rólunk több pulóver és így is izzadtunk. Az idő kellemes, napos volt, a hegyoldal meg meredek.

2 és fél óra mászás után

A szállásunk tulajdonosa is épp erre a napra szervezett családi kiruccanást, ahova pár fizetős transzferes mellett elhozta a saját lányát és a fiát is. Egy darabig együtt ballagtunk velük, aztán az ember visszafordult a lányával, mert csak rövid kiruccanást terveztek, a 12 éves fia meg folytatni akarta a túrát. Mivel én voltam a legközelebb hozzájuk, felajánlottam, hogy figyelek a gyerekre, jöhet velünk. Nem is volt baj a kissráccal. Leszámítva, hogy ő már járt ezen a túrán és halálra unta magát, alig lehetett visszatartani, hogy ne kilométerekkel előttünk járjon.

Jackson, a kiccsávó

Szegénynek nem jöttek be a számításai. Reggel valószínűleg végignézett a társaságunkon, megállapította, hogy ránézésre elviselhető kondiban vannak a delikvensek. Nem túl öregek, nem túl kövérek, majd biztos jó tempóban gyalogolnak. Aztán szegény ülve elaludt, amíg a kényelmes kirándulók hosszasan megebédeltek a hegygerincen, meg amíg minden domboldalon fotók százait készítettük. 

Az időjárással szerencsénk volt. A felhők végig mögöttünk jártak, kora délutánra pedig teljesen el is tűntek a közelünkből. Égetett a nap. Fárasztó túra volt. 6 óra alatt lehet teljesíteni, de az uzsonnaszüneteinkkel végül 8 órás kirándulás lett. A teljes táv 20 km. 

Krátertavak

A Gyűrűk ura egy pár részletét itt forgatták különben. Mire nem képesek a filmesek...

Furcsa szerzet
Milyen jó, hogy a tó színéhez öltöztem

És még mindig több óra van hátra...

Újabb krátertó

A vulkán egy éve újra kitört és pár sziklát ráköpködött a hegyi menedékházra, ahol épp turisták aludtak. Az egyikük súlyosan megsérült. Mivel az útvonal egy része épp a kitörési zónában halad, vészjelző táblákat meg lámpákat szereltek fel. Mondjuk, nem lennék túl boldog, ha 6 óra túrázás után, itt, a vége előtt fordítanának vissza...

Az első hó idén télen

Ebéd utáni pihenő

Leszámítva a várható izomlázat, azért szép kis túra volt ez... 

Megérte.

Hova a pokolba?!

2013 november 15.

Elindulunk Coromandelről reggel. Eddig jó. De Robertnél nem volt internet, így nem vagyunk előrébb utunk megszervezésében. Megyünk. De hova a pokolba?!

Igen, mehetnénk a pokolba is akár, Roturoába, az ördög lakhelyére, de korábbi vendéglátómnál teltház van, nem tud fogadni. A szomszéd állomás, Taupo is kilőve, mert ottani haverom épp Európában nyaral. Ilyen utolsó pillanatban nem lehet semmit megszervezni. Kezdek morcossá válni. Gyönyörűen végigutaztam Új-Zélandot kanapészörfölve és stoppolva, most meg itt bénázunk és úgy tűnik, nem fogjuk megúszni hostel nélkül.

Álomgyorsasággal jutunk el Taupo-ba, ahonnan a Tongariro irányába kellene haladnunk. Az már csak 40 perc onnan. De, ha most odamegyünk, másnap hegyet mászunk, megint nem lesz időnk a következő úticélt megszervezni. Tehát minimum 3 éjszaka hostel. Ha nem több. Ebből elegem van. Nem csak a pénz miatt (bár az nagyon sokat számít, mivel filléreim maradtak csak és még nincs gyümölcsszedő vízumom), hanem a hangulat miatt is. Egészen más úgy utazni, hogy helyiekkel tölti az ember az idejét. Tehát nincs mese. Maradunk Taupo-ban egy olcsó(bb) szálláson és egész nap az interneten fogok lógni, hogy kanapékat találjak. 

Másnap reggel eszembe jut, hogy francia barátnőm, Camille, akivel már párszor összefutottunk az elmúlt 2 hónapban, valahol errefelé járhat most, északra tartva. Írok neki egy sms-t. Pillanatok alatt jön a válasz: Ő épp előző nap jött vissza a Tongariro hegymászásról és találkozni akar.

Alig másfél óra múlva már ott is van velünk Taupo-ban. Lelki válságba került valami pasi miatt, társaságra vágyik.

Megegyezünk, hogy eljön velünk vissza a Tongariro-hoz (van saját autója) és másnapig eldöntjük, mi lesz azután.

Nah, vége az egyedül stoppolós utazásnak. Meg a kettesben stoppolósnak is. Saját járművünk van és hárman vagyunk...

Megint Coromandel

2013 november 13-14.

A stoppolás meglepően jól működik.

A legelső próbálkozásnál kicsit aggódunk. Kezdjük? Kezdjük!

Kitesszük a kezünket és a Coromandel feliratos táblácskát... és.... azonnal megáll 2 autó. Két autó is! Ez hihetetlen! Jól indul : D

A háttérben a Windows XP alapértelmezett háttérképe :D

Délutánra megérkezünk úticélunkhoz. Hét fuvar, 7 szuper jó fej ember, köztük egy nő, aki még a rendőrség büntetését is megkockáztatja, mikor a nyitott platójára felvesz minket. A legutolsó szakaszt egy kisbusz hátuljában, egy kinyitható kanapén ülve tesszük meg 4 német kamasszal, akik a járműben laknak.

Robert megint, még mindig irtózatosan jó fej. Időközben épített még egy szobát a ház mellé, így a másik két CSer, akik már 2 napja a vendégei, a benti szobában laknak, mi meg megkapjuk az újat.

Muszáj röhögni mellette

Másnap a szokásos Coromandel programra viszem el Jurajt. Stoppal irány a meleg vizes strand, ahol magunknak kell kotorni a medencénket, utána meg a Katedrális barlang.

Fetrengés a vulkanikus forrásokban

A gótikus ívű katedrális

Nyáááár!

A táj még sokkal gyönyörűbb, mint a tél végén volt. Virágoznak a fák, ragyog a nap, kék a tenger és zöldell minden domboldal. Csodaszép!

Régi-új útitárs

2013 november 9.

Aucklandben megint Jon lakására tartok. A nyaralás alatt ott tároltam a hátizsákomat teli a téli cuccokkal.

Jon ugyan nincs otthon, épp Ausztráliában nyaral, de ez nem tartja vissza attól, hogy a lakásában vendégeket fogadjon. Távollétében egy CSer tölti be a házigazda szerepét.

Alig várom, hogy internet közelébe kerüljek. Tiszta elvonási tüneteim vannak. Két hét hírzárlat. Szörnyű :)

Befut az az e-mail is, amit már kíváncsian vártam. Juraj, a szlovák srác, akivel Indonéziában utaztam együtt, mostanában kellett, hogy megérkezzen Új-Zélandra, de hetek óta nem hallottam róla híreket, mert Fidzsin barangolt, ahol - gondolom - olyan szuper az internet, mint Rarotongán. Ahogy reméltem, az üzenete már vár is: "Megjöttem Aucklandbe, mikor és hol találkozzunk?"

Hurrá! Kedvenc útitársam a kedvenc országomban. Mi kellhet még?! :-D

Másnap össze is futunk a városban. Annyi mondanivalónk van! Nehéz eldönteni, hogy dumáljunk-e vagy inkább csak ölelgessük egymást. A nagy örömködés örömére kitaláljuk, hogy összehangoljuk terveinket, ha már egyszer korábban ilyen jól működött a közös vándorlás, és megint együtt vonszoljuk a batyunkat.

Juraj nem sok mindent akar megnézni az északi szigeten, csak a Tongariro hegy megmászása érdekli, ami nekem szuper, mert úgyis láttam már mindent, amit akartam, viszont a Tongariro a havazás miatt múltkor kimaradt. Már akkor eldöntöttem, hogy LESZ legközelebb és megmászom a hegyet, de így, hogy útitársam is van, még több kedvem van a dologhoz.

Az egyetlen gond az volt, hogy Jurajnak csak pár napra volt szállása Aucklandben, Jonnál meg teltház volt és nem akarta őt is befogadni, úgyhogy 2 napon belül le kellett lépnünk. Ami nekem nem tetszett, mert ügyintéznem kellett volna. Repjegyeket módosítani, bankkártya problémát megoldani, blogot frissíteni, levelekre válaszolni, kontaktlencsét rendelni online, következő állomásra szállást szervezni. Utálatos kapkodás és rohanás.

De Juraj teljesen lelkes volt a stoppolás és a közös kaland miatt, úgyhogy mentünk.

Első körben az Auckland-i könyvtárig. Hogy kitaláljuk, hogy mégis hova a fenébe stoppolunk így kapkodva és értelmetlenül. Én igazán rugalmassá váltam az utazásaim során, de azt is tudom, hogy alacsony költségvetéssel csak úgy tud utazni az ember, ha megszervezi az útvonalat. Kanapé igényeket kellett volna már 2 napja kiküldözgetni. Ehhez képest ülünk a könyvtár előtti padon, mindjárt dél van és halvány elképzelésünk sincs róla, hogy merre tartunk. Ma. Ráadásul Juraj nem is érti, mi bajom. Persze. Mert ő Ázsia után 2 másik olcsó országban járt, ahol pár dollár a szállás, nem pedig 30 a kolesz szobai ágy.

Mivel semmiről semmi infónk nincs, az idő viszont rohan, és kellene legalább 2 nyugodt nap, hogy CS szállást szerezzünk, azt javaslom, hogy halasszuk a vulkánmászást és szervezzük meg az utazást. Hirtelen ötletként eszembe jut hajdani vendéglátóm, Robert, aki a Coromandel-félszigeten lakik, és legutóbb nagyon jókat mulattam vele. Felhívom. Mi lenne, ha meglátogatnám? Vinném egy barátomat is. Sarokba szorírtás. Nem szép dolog, de bízom benne, hogy ő is örül, ha újra találkozunk. Örül. De vannak vendégei. Azért jöjjünk csak. Majd lesz valami. Jó, megyünk.

Kíváncsi leszek, milyen lesz a stoppolás kettesben. Lányokat egyedül bárki felvesz. Ketten lehet, hogy kevesebb sanszunk lesz...

Vissza a jövőbe

2013 november 8-9.

Letelt a 13 nap. Búcsúzom a Cook-szigetektől és visszatérek a jelenbe. Vagyis innen nézve a jövőbe.

A gépem 2013 november 8-án hajnali 1-kor száll fel és 4 óra repülés után 2013 november 9-én reggel érkezem meg Aucklandbe. A november 8-i napom szinte teljesen kimarad.

Kicsit izgulok. Nem az időutazás miatt. Hanem, hogy mi lesz utána.

Most már, hogy itt vagyok az esemény küszöbén (és a valóságban, mikor ezt írom, már túl is vagyok rajta), bevallhatom, hogy a Cook-szigeteki kiruccanás oka nem csak a Cook-szigetek megtekintése volt. És nem is csak a dátumvonal átlépésének megélése.

Nagy reményeket fűztem hozzá, hogy a nyaralás majd úgy végződik, ahogy anno a hondurasi kis kirándulásom. Mármint vízum tekintetében. Elvileg ugyanis minden belépésnél kötelesek a határőrök új vízumot adni, még ha az előző le nem járt is. Az én augusztusi vízumom november végén jár le. November 15-re van repjegyem Németországba. Ha kapok újabb vízumot, akkor február elejéig jól vagyok itt. Ha nem, akkor azon nyomban kitoloncolnak. Erre mondjuk nem sok indokuk van, mivel van szállásom és repjegyem is, de hát ugyebár az augusztusi bevonulásom után nem árt, ha felkészülök a legrosszabbra is...

Hajnali 4 óra 30-kor leszálltunk. Az útlevél ellenőrzés felé haladva - már csak jó megszokásból is - megsimogattam az ajtónál álló tikit (maori szobor) és kértem, hogy támogassa a földjére lépésemet. A múltkor is egész jól bevált a dolog. Igaz, akkor a jobb oldali tikit kértem, most meg a bal oldalit. Majd meglátjuk, ezúttal jobban vagy balabbul járok-e...

A pulthoz lépve az ember beszkennelte az útlevelemet. Ha a múltkori "fekete bárány" jelzés még rajta van, most fog kiállítani a sorból. Nem tette. Ezek szerint az csak egy alkalomra szólt. 

Érdeklődött, meddig akarok Új-Zélandon maradni. Mondtam, hogy 6 nap múlvára van repjegyem. 

- Aucklandból?

- Nem, Christchurch-ből.

- Repülővel megy oda vagy vezet?

- Autóval. Egy barátommal utazunk.

- Látom, járt már Új-Zélandon augusztusban.

- Igen, de ez tulajdonképpen még ugyanaz a látogatás. Két hónapig körbeutaztam az országot, aztán rátettem a habot a tortára (vagy ahogy itt mondják, a cseresznyét a sütire) a Cook-szigetekkel. Most pedig... - savanyú pofát vágok, erre a pasi érdeklődve rám néz.

- Haza kell menni?

- Igen - mondom fanyalogva.

- Nem akar?

- Hát ki akarna visszamenni a hidegbe, ahol a tél kezdődik?!

- Főleg Rarotonga után, ugye?

- Pontosan - felelem nagy sóhajjal.

- Hát akkor élvezze az utolsó napsütést - mondja és bepecsételi a 3 hónapos vízumot.

Próbálom fegyelmezni magam, hogy a megkönnyebbüléstől ne szakadjon ketté az arcom vízszintesen fültől fülig, de szinte repülök át az ajtón. Külön jó érzést okoz, hogy a beszélgetés alatt nem hazudtam egy szóval sem ;)

És.... Van vízumom! Maradhatok a kedvenc országomban! :-D

Maori lagzi

2013 november 7.

Úgy tűnik, a szerencse kísér utamon, ha helyi népszokásokról van szó.

Eddig szinte minden országban, ahol jártam, sikerült esküvőn vagy temetésen vagy hasonló eseményen részt vennem. Itt, Rarotongán egy esküvőre cseppentem be...

Thomas egyik ismerőse, akivel futólag találkoztam, később megint keresztezte az utamat, és ahogy beszélgetésbe elegyedtünk, meghívott egy esküvőre. A pasi különben egy szállodalánc tulajdonosa és az egyik hoteljében tartják az esküvőt.

A buli épp arra a napra esett, amikorra a repjegyem is szólt, de mivel a gépem csak éjfél után indult, simán elmehettem az esküvőre előtte.

Mivel Sam ellenőrizte az előkészületeket, már kora délután odamentünk a helyszínre.

Tipikus tengerparti esküvő készült. Virágok, homok, strandpapucs.

Az ifjú pár igazán ifjú volt. Alig 20 évesek, de már 3 gyerekük ott rohangált a vendégseregben. Mindketten Cook-szigetekről származnak, de Új-Zélandon élnek. Ahogy a családjuk nagy része is. Éveket vártak arra, hogy minden családtagot össze tudjanak szervezni és együtt lehessenek az ősök földjén.

A ceremónia egy maori invitálással kezdődött, ahol egy indián kinézetű srác hívogatta a házasulandókat és a kísérőiket maori nyelven. Olyan volt, mint egy esőtánc.

A menyasszony és a koszorúslányok bevonultak, aztán a pap elkezdte a szertartást. Maori nyelven. A virágok alatt. Virágos ingben.

Minden díszlet és szereplő piros-fehér ruhában volt.

Jött a fényképezkedés, aztán pár ima-ének. Ezután hamarosan asztalhoz ült a nép a vacsorához. Jó pár pohárköszöntő után "ika mata"-t, nyers halból készült salátát, mindenféle sültet, taro gyökeret, salátákat, tésztákat lehetett enni.

Vacsora után 3 kislány (8-12 éves) hastánc bemutatót tartott. Elképesztően jól nyomják!

Tömeges tánc nem volt, mint a magyar lagzikon, de azért ők is beittak, amennyire illik :-)