Füst és armageddon

2013 június 19-21.

Már Szingapúrnál említettem, hogy a városra ereszkedő füsttől alig lehetett látni a felhőkarcolókat. Akkor még nem sejtettem, hogy az egészségügyi határérték sokszorosa a légszennyezettség, és pillanatokra vagyunk a veszélyes fokozattól. Azt meg végképp nem is gondoltam, hogy ez lehet még rosszabb.

Még Malájziában említette valaki, hogy a legjobbkor hagyom el az országot, mert jön a füst. Nem nagyon faggatóztam, hogy mégis milyen füst és honnan, mert hát egy kis füst nem tétel.

Szingapúrban aztán, mikor a látótávolság alig pár száz méter volt a délelőtt folyamán, és óráról órára romlott a helyzet, már gyanítottam, hogy itt valami komolyabbról van szó.

Az egész város szürkés-sárga lepel alatt állt. Még a vonat légkondija miatt szereztem egy felfázást, úgyhogy a füst szagát eleinte nem is éreztem.

A homályos, 3 oszlopos építmény a Sky Walk, ahonnan a város panorámáját szokás megtekinteni

Este (mikor épp a vonathoz kellett volna sietnem) láttam a híradóban, hogy a légszennyezettség rekordokat döntött. Az emberek ekkor már műtős maszkot viseltek az utcán, a forgalom meg szinte megszűnt, mert mindenki a lakásokba menekült.

A normál érték 90 PSI szokott lenni

A füst Szumátráról jön. A mezőgazdasági vállalat égeti az erdőt. Hogy legyen termőföld. Több megyényi területet gyújtanak fel minden évben. Nem csoda, hogy a maradék esőerdő már UNESCO védelem alatt áll. De hogyan lehetséges az, hogy ilyen mértékű légszennyezettséget okozhatnak minden évben, és senki nem tesz ellene semmit? Egyáltalán téma ez a világban? Volt szó erről otthon a hírekben a frissen született kismedvék és a cigiért egymást gyilkoló csövingerek mellett? Én nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna róla, pedig nagyon durva a dolog.

Melakkában viszonylag jó volt a helyzet. A szél észak-keletről fúj, így Szingapúr van a legnagyobb veszélyben. Kíváncsi leszek, mi lesz Szumátrán. Én északra tartok, szóval elvileg jobb lesz a levegő.

Melakkába csak másnap reggelre ért a füst és akkor sem volt durva

Dumaiba átérve olyat láttam, amilyet még sosem. Fényes nappal, kora délután félhomály. Mint megtudtam, Dumai mellett égnek a dzsungelek. Hamu kavargott a levegőben. A nap délután 4-kor olyan volt, mint a hold. Simán bele is lehetett nézni.

A látótávolság 100 méter alá csökkent, a szag már fejfájdító volt. Kicsit szédültem is így 3 napnyi füst-kúra után. Valószínűleg enyhe füstmérgezést kaptam. Az összes ruhám (még a hátizsákban lévők is) olyan szaggal rendelkeznek, mintha a tábortűz mellett teregettem volna ki őket. A bőröm sercegett a rátapadt hamutól, számoltam vissza az órákat a következő egészséges, mély lélegzetvételig. Már csak 1 nap. Vagy talán kevesebb.

Az utcán belefutottam pár aktivistába (mikor a tanár fuvarozott visszafelé) és kaptam tőlük ingyen műtős maszkot. Halottnak a csók. Ez ugyan nem szűri ki a füstöt. Max a hamut. Ide gázálarc vagy szénszűrős permetezőmaszk kellene. De persze jobb a semminél. Legalább hamut nem nyelek.

A busz északra haladt, többször meg is akadt az úton, mert a tűz miatt elterelték a forgalmat. Itt már olyan sűrű és sötét volt a füst, hogy fényképezni sem lehetett, mert a gép éjszakai képeket akart csinálni, a nappali beállítással meg homályos lett minden. Alig pár 10 méterig lehetett ellátni. A füst a földfelszíntől számítva 2-3 méteren gomolygott. 

Jó, hát ez a fénykép olyan minőségű, hogy akár egy konyhaasztalon meggyújtott papírfecni is lehetne rajta,
de higgyétek el, hogy az erdő : - )

Jó pár óra volt, mire kiértünk a katasztrófa övezetből, de sajnos a mély lélegzetvétellel még várnom kellett, amíg leszállhattam a buszról. 

Indonéziában ugyanis szabad dohányozni a buszokon és ezzel a lehetőséggel mindenki élt is. 20 ember pöfékelt körülöttem. Az ablakokat mindet becsukták, mert a huzat nem egészséges. Úgy kellett kikönyörögnöm egy ablaknyi szellőzést. Azzal érveltem, hogy hányok, ha nem adnak levegőt (ami többé-kevésbé igaz is). Tiszta tortúra volt a buszozás. Emellett az emberek úgy viselkedtek, mint valami cigány karavánban. Mindent a földre dobáltak (a cigicsikket is), cipővel ugráltak a  üléseken, üvöltve beszélgettek egymással, a gyereket az ülésen pelenkázták (nem mertem odanézni, mi lesz a használt pelenkával), a gyümölcs héja és magja is a földre került, amibe aztán beletapostak, majd vígan feltették a lábukat az előttük ülő kartámlájára.

A vezető hajnali 3-ig üvöltette a zenét. Mikor abbahagyta és fellélegeztem (na ez most pont nem ide illő szó), elkezdett énekelni. Frankón énekelt. Hangosan, szomorúan, óbégatva. Közel másfél órán keresztül. Hajnali 5 körül meg már ugye reggel volt nekik, úgyhogy ébresztő zenét kellett játszani. Olyan hangerőn, hogy füldugón keresztül is bántotta a dobhártyámat. 

Egy percet sem aludtam. EZ a 16 órányi füstmérgezés rosszabb volt, mint AZ a füstmérgezés.

Áldottam magam, a szerencsémet, az előrelátást, a véletlent, hogy az Észak-Szumátra - Jáva viszonylatra mégis inkább repjegyet vettem és nem busszal kell megtennem pár ezer km-t. Minimum 60 óra lenne. De ilyen körülmények között 1 óra is sok. Hiába stresszel a repjegy (fix dátum, én meg ugye szeretem ad hoc eldönteni, merre megyek és meddig maradok), meg fogok próbálni repkedni, míg Indonéziában vagyok. Remélem, a repülőn van nemdohányzó részleg.