Sihanoukville

2013 május 28-29. 

A reggeli busszal léptünk le Kampotból.

Következő úticél Sihanoukville, ahonnan a hajók mennek Koh Rong szigetére (többek között).

Sihanoukville egy nagyobb város, annak minden hátrányával. Koszos és jellegtelen. Tele idős(ödő) fehér bőrű férfival. Ellenszenves, nekem-mindent-lehet, pöffeszkedő arc. Társaságukban általában huszonéves, szép ázsiai lányok. Szexturizmus. De hogy kizárólag perverz fejű, öreg pasik veszik igénybe ezt itt? A helyiek viselkedését elnézve, nincsenek túl jó véleménnyel a turistákról. Számolva az öreg pasi-fiatal helyi lány párosokat, amit az utcán láttam, nem is csodálom. Biztos mindenki családjában van szükségprosti. Pedig a kambodzsai törvények alapján helyiek nem léphetnek semmiféle intim kapcsolatba külföldiekkel. A házasság is tilos. Csak külföldön házasodhatnak idegennel. Ezzel próbálja a kormányzat megelőzni a szexturizmust. Ebben a városban nem sikerült. . .

A belváros teljesen semmilyen. Pár széles úttest, koszladt üzletek, fullra pakolt motorok furikáznak keresztbe-kasul mindenfelé, mozgóárus kajabódék, por és kátyúk. A városnak van tengerpartja is, mégpedig 3. Némelyikről sok jót hallottunk, de mivel itt tartózkodásunk célja csupán vásárlás (gyógyszertár, bank, stb.), a belvárosban maradtunk.

Gyalogos mozgóárusok
Megállítod és levest rendelsz
A másik két nő (jobbra az eutó mögött) a műanyag székkel a hóna alatt, a fején hordja a tálon az ételt.
Ha megállítod, lehuppan a székre és úgy tesz, mintha mindig is ott kereskedett volna

A szállások szörnyűek, és helyi viszonylatban drágák. Ablaktalan, penészszagú szoba 8 dollárért. Több helyet megnéztünk. Néhol volt ablak, de a penész és dohszag általános volt. Elkeserítő.

Aztán utolsó esélyként egy programújságban talált lista alapján megnéztünk egy olcsónak hirdetett helyet. Ha már gusztustalan a szoba, legalább olcsó legyen. A Geckozy vendégház egy csendes utcában helyezkedik el. Alig lehet megtalálni a kapuját, annyira szerény. Már az udvarba bepillantva reménykedni kezdünk. Terasz székekkel, rattanbútorok, virágzó bokrok és sűrű árnyékot adó fák. Ez már csak a kertje miatt is megérné. Megkérdezzük az árat. 5 és 6 dollár szobától függően. Csak legyen elfogadható a szoba! Fenének sincs kedve déli napsütésben még egyszer körbekutyagolni a várost. Meglepő, de a szobák tiszták és szépek. Megvettük.

És még internet is van. Elképesztő!

Annyira kellemesnek bizonyul a szállás, hogy eredeti terveinket módosítva maradunk még egy éjszakát. Nem a város miatt. De időnként be kell iktatni egy-egy lusta napot, mikor az ember nem várost néz vagy utazik, hanem csak van és internetezget meg henyél. Igen, hülyén hangzik, hogy nyaralás közben pihenésre van szükség, de az állandó menés és állandó nézés is fárasztó. Új információk befogadása, ismerkedés, cipekedés a melegben. Néha kell egy nap, amikor semmit nem KELL csinálni, csak céltalanul henyélni.

Ráadásul a kaja sem rossz a városban. Mivel az elmúlt 2 hónapban, mióta Ázsiában vagyok, szinte folyamatosan helyi ételeket eszem, eljutottam a csömörig. Nem bírok pirított tésztát, zöldséges rizst és tésztalevest látni. Szendvicset sem. Laoszban még jók voltak a szendvicsek, mert lehetett választani tölteléket. De itt. . . Itt egyféle van. Paradicsomos szardíniával kenik meg a kenyeret, szétrancsíroznak benne 2 db főtt húsgombócot, vagy vékony szálakra szedett húst, megpakolják avokádó salátával és egy helyi cuccal, ami ránézésre olyan, mint egy tömb sajt, aprócska lyukacsokkal, ahogy kell egy goudánál például, csakhogy ez nem sajt. Ez disznóhúsból készül. Ízre és állaga leginkább a párizsire hasonlít. Csak a színe halvány. De tulajdonképpen egy helyi disznósajt. Finom. Ezt a szendvicset lehet mindenhol kapni. Finom, de kicsit unalmas.

Szóval már minden vágyam volt rendes ételt enni. Olasz tésztáról álmodoztam napok óta. Kalkulálgattam, mennyibe kerülhet itt egy rendes étterem. Mert ugye utcai kaján élve a legtakarékosabb itt. Az éttermek meg jóval drágábbak.

Körbemásztuk a várost, mire végre találtam valamit, amire étvágyam is támadt.

Egy kisebb étterem bukkant elő egy kihalt utcában. Az utca elején tábla hirdette, hogy 2 dollár egy tányér étel. Ezt megnézem.  Az első mondatból kihallottam, hogy a tulaj olasz, tehát jó esély van rá, hogy valódi olasz tésztát szolgálnak fel és nem a vietnámi zacskóslevesből (smack) kicsomagolt instant tésztát öntik le ketchuppal (láttam már ilyet spagetti néven).

Nem is csalódtam. A paradicsomszósz valódi paradicsomból készült frissen. Igazi parmezánnal megszórva. Igazi olasz tészta. Mennyország.

Másnap már reggel arról álmodoztam, hogy ugyanitt fogok ebédelni, aztán lehervadt reményteli mosolyom, mikor beugrott, hogy szólt az ürge előző nap, hogy másnap zárva lesz. Fenébe. Újabb kajavadászat. Ez a legfrusztrálóbb tevékenység.

Hosszas keresés után jutottam el arra a pontra, hogy hajlandó vagyok többet is fizetni európai kajáért. Ráakadtam egy étteremre, ahol a kapu felett hirdették, hogy western food is kapható. Beültem. És mázlimra volt az étlapon egy halom kaja, ami feldobta a napomat. 

Sült kolbászt ettem krumplipürével, sült hagymával és szafttal. Isteni! És még drága sem volt. 3 és fél dollár. Ez helyi kajából 3 főétkezés lenne, de van az a pont, amikor ez nem számít.

Ha csak tehettem, a következő napokban is kolbászt fogok enni krumplival. Csak legyen!