Földrengés és szélvihar, azaz Wellington

2013 szeptember 26.

Vége a béresleány avagy az ingyenrabszolga történetnek a farmon. Vár a főváros, Wellington.

Természetesen autóstoppal - ezt már mondanom sem kell.

Wellingtonról elsőre a bélszín juthat eszünkbe, de ez nem AZ a Wellington. 

Ez a Wellington a legmenőbb kis főváros címmel büszkélkedhet. Szórakozási és kulturálódási lehetőségek garmadája várja az érdeklődőket, sok a park és erdő, ingyenes programok, sétálóutcák. És természetesen jobbnál jobb ételek, köztük a kiváló új-zélandi bélszín, ami lehet akár wellington is.

Hangulatos város. Kisebb, mint Auckland és a népessége alapján is a második helyen áll. Kisvárosias nagyváros.

Viszont állandóan viharos szél fúj és gyakoriak a földrengések. 

Új-Zéland egyébként is veszélyes földrengés zónában fekszik. Mivel nem sokat tudok a földrengésekről, utánanéztem. És most megosztom a tudományomat. Egy kis tudományos ismeretterjesztés következik.

A földrengések oka, hogy a Föld mozgásban lévő kőzetlemezei kölcsönhatásba kerülnek egymással.

A kőzetlemezek gyakorlatilag a Föld bolygó aktív belső magjának (5000 fok) külső, lehűlt rétegei. Ezek borítják az egész földfelszínt. Mivel nem egy darab, összefüggő burokról van szó, és a föld magja ma is aktív, a héjdarabok mozgásban vannak. 7 nagyobb és sok kisebb kőzetlemez mocorog a lábaink alatt évi 1-10 cm sebességgel.

A gond akkor van, ha ezek a lemezek találkoznak egymással.

Alapvetően 3 féle kölcsönhatásról beszélhetünk:

• Szétszakadó lemezhatárok esetében a lemezek távolodnak egymástól. Ilyenkor jönnek létre a nagy árokszerkezetek, kanyonok.
  
  
• Ütköző lemezhatároknál az egyik lemez becsúszhat a másik alá (ez az óceáni-szárazföldi találkozás esete) vagy a két lemez egymásnak nyomul és tolja, gyűri egymást. Ilyenkor jönnek létre például a nagy lánchegységek (Himaláya).
  
  
• Súrlódó lemezhatároknál a két lemez egymás mellett haladva folyamatosan forgácsolja egymást. Ilyen a híres Szent András törésvonal.

Lemeztektonikáról bővebben itt. Magyar vonatkozású magyarázat meg itt.

Új-Zéland az ausztráliai lemez és csendes-óceáni lemez találkozásán fekszik. Ennek köszönhető a vulkanikus, gejzíres környezet és a gyönyörű hegyvonulatok kialakulása. Meg a rendszeres földrengések.

Wellington az Északi-sziget legdélebbi városa. Innen lehet áthajókázni a Cook-szoroson keresztül a Déli-szigetre.

Az első telepesek először az öböl északi partján (Petone környékén) alapítottak várost, de az hamar összeomlott. 

Az új várost a jóval sziklásabb déli parton építették meg. Ez is a földrengés zónán fekszik, de legalább köves és nem homokos talaj van alatta.

Élmény Wellingtonban élni. Ha a házad nem omlik le valamelyik földrengésben, még mindig felborulhat a szélnek köszönhetően.

Mivel a Csendes-óceán és a Tazmán-tenger (ami az Indiai-óceán része) találkozik a Cook-szorosban, állandóak a szelek. Hallottam érkezésem előtt, hogy nagy szelekre kell számítani Wellingtonban, de azért ért meglepetés. 

Épp elismerően nyilatkoztam egy viharos szélrohamról, ami majdnem feldöntött, hogy ez aztán tényleg nagy széllökés volt, helyi ismerőseim meg csodálkozva néztek rám:

- Ezt itt szellőnek hívják. A szél nem ilyen. Ma csendes időnk van.

Vendéglátóm a harmadik emeleten lakik egy lakótömbben. Folyamatosan remeg az épület a széltől. 

Lehet, nem akarom tudni, milyen az IGAZI szélvihar itt, ha ez számít szellőnek...

Mit sütsz kis csősz?

2013 szeptember 26.

Szakáccsá való előléptetésem egyik folyománya, hogy vadiúj receteket tanultam meg.

Nem megyek át főzős blogba, de azért pár érdekes és egyszerű ételt leírok.

Népszerű étel a "Casserole", ami egy sütőben sült egytálétel. Gyakorlatilag bármit bele kell dobálni egy jénaaiba vagy agyagedénybe, aminek fedele van, és betolni a sütőbe 2-3 órára.

A casserole készítés úgy nézett ki, hogy Lara kirakott elém egy receptet, aztán közölte, hogy ezek a hozzávalók épp nem állnak rendelkezésünkre, de értem a lényeget, főzzek valamit.

Ezt sütöttem ki:

Casserole sörrel és kolbásszal

Sütés előtt

Felkockázott krumpli, sárgarépa, zellerszár, hagyma került az edénybe. Birkakolbászt megpirítottam serpenyőben, majd felszeletelve a zöldségekhez adtam. Barna sört és világos sört elkevertem pár evőkanál liszttel és egy kis paradicsompürével, aztán egy húsleveskockából készült húslével együtt ráöntöttem a cuccra. Amennyi épp ellepi. Elkeverni, be a sütőbe (180 fok előmelegítve). Pár (1-3) óra múlva kész a szaftos, zöldséges kolbász. (A kolbász itt olyan lecsókolbász jellegű.)

Casserole almaborral és sertéshússal

Egy másik alkalommal úgy csináltam a casserole-t, hogy sertéshúst kockáztam fel és pirítottam meg kis olajon (csak annyira, hogy odakapjon a külseje és ne főtt hús legyen majd). Az edénybe krumpli, fehérrépa, zellerszár, hagyma és fokhagyma került. Belekockáztam egy répát és egy almát is, hogy édesebb legyen, majd savanyú almabort kevertem el liszttel és húslével és ezzel sütöttem össze. Fűszernek tárkonyt és borsot adtam csak hozzá. Ez nagyon népszerű lett. Eredetileg fehérbort akartam belekeverni, de az almabor van ingyen, a fehérbor meg drága, úgyhogy lebeszéltek róla.

Itt különben a zeller levelét nem használják, csak a szárát. Tiszta pazarlás. Viszont megeszik a karfiol és egyebek leveleit. A levél keserű, zöld részét leszedik és a levél fő erét tartják csak meg. Megy a salátába.

Füstölt paprikás krumpli

Újítottam a paprikás krumplin. Itt lehet kapni füstölt paprikát. Ami elsőre fura volt. Meg hát Magyarország lenne a paprika nagy hazája vagy mi, ehhez képest itt kell újdonságot tanulnom a piros aranyról...

Szóval füstös ízű és illatú az őrölt pirospaprika. Eleinte nem használtam, de aztán rájöttem, hogy ezzel kiváltható a füstölt kolbász. 

A mai vacsora: Paprikáskrumpli birkakolbásszal és füstölt pirospaprikával. Ez is bejött a családnak. Ha a gyerekek kétszer szednek valamiből, és nem kell könyörögni nekik, hogy egyenek már, az már jó jel... (Azért birkakolbász már megint, mert itt az a házi gyártmány.)

Amit még itt rendszeresen csinálok, az a hummusz és a házi kenyér.

Hummusz

A hummusz (csicseriborsókrém) itt nem annyira fokhagymás, viszont van benne citromhéj.

Alapvetően annyi a dolog, hogy be kell áztatni a csicseriborsót, aztán megfőzni. A főzőlevet lehet higításra használni majd. Hozzá kell adni pár gerezd fokhagymát, citrom reszelt héját és levét, olivaolajat (majdnem egy pohárnyit) és egy-két kanálnyi tahinit (szezámkrém). Összeturmixolni és mehet a pirítósra reggelente. Több, mint egy hétig eláll hűtőben.

Lenmagos kenyér

A házi kenyérhez vegyes lisztet és lenmagot használunk. 

275 g fehér liszt

275 g barna liszt

50 g lenmag

11 g élesztő

20 g cukor

15 g tejpor

só

420 ml víz

Bele a kenyérsütő gépbe így, ahogy van, a többi megy magától.

Banános süti

Csináltunk banános, csokis, mogyorós sütit is, amihez a félig rothadt, fekete banánokat kell felhasználni. Praktikus :)

150 g vaj

250 g cukor

3 tojás

250 g liszt

1 tk sütőpor

1/2 tk szódabikarbóna

vaníliás cukor, só

2-3 túlérett banán

130 g aprított mogyoró, dió, bármi

1-2 marék darabolt csoki

Az elkészítés alap. Vajat cukorral kikeverni, tojást hozzáadni. Lisztet a száraz cuccokkal elkeverni, hozzáadagolni a vajas krémhez. Ha egyenletes a massza, banánokat, mogyorót, csokit beleforgatni. Kivajazott (liszt nem kell) sütőformába tenni. Kb 1 órát sül, amíg a beleszúrt késre már nem ragad a süti. Áááállati finom!

Almapépes süti

Másik édesség, amit itt tanultam, egy almás süti. Ezt mintha magyar verzióban is láttam volna már, de azért leírom.

Almapépet kell jénaiba teríteni, rá sima vajas tésztát (vaj, cukor, liszt összemorzsolva) kell szórni. Lara verziójában a vajas tésztában a liszt egy része darált mandula, zabpehely és kukoricapehely. Fahéj ne maradjon ki! Sütőbe, míg a teteje ropogósra sül.

Ennyi volt a kiwi konyha : )

Madárijesztők

2013 szeptember 24.

Ma iskolába mentem a gyerekekkel.

Madárijesztő-készítő verseny volt és Larával együtt bevállaltuk a közreműködést.

Az iskolába összesen 125 gyerek jár. Öt osztályba vannak beosztva, de mégis mind a 8 évfolyam képviselteti magát. Ugyanis összevont osztályokban tanulnak. Hogy pontosan hogyan oldják meg azt, hogy mindenki a szintjének megfelelő oktatásban részesüljön, azt nem tudom, de működőképesnek látszik a rendszer, mert ez a bevált hagyomány itt régóta.

Jelek a mozgólépcsőn a fővárosi könyvtárban

A gyerekek 5 évesen mennek iskolába itt.

Én bezzeg ott rohadhattam az óvodában 7 éves koromig a magyar rendszernek köszönhetően, pedig már mentem volna iskolába 5 évesen én is. Azért van hátránya is ennek. Ashley például Angliában kezdte az első osztályt, ahol már 4 évesen beíratják őket, így ő most 10 éves, de már jövőre végez a sulival. Eldöntheti 11 évesen, hogy mi lesz, ha nagy lesz... Ami 14 évesen sem volt egyszerű kérdés.

Érdekesség, hogy az iskolában mezítláb kell lenni, és sok szülő az immunrendszer erősítése végett egyáltalán nem ad cipőt a gyerekre máskor sem. Konkrétan mezítláb járnak mindenhová. És mindig. Télen, a hóban talán kapnak csizmát, de amint fagypont fölé emelkedik a hőmérséklet, "Le a cipőkkel". A szupermarketben mezítlábas gyerekek rohangálnak a hideg kövön, az utcán a csizmás anyuka mellett mezítlábas totyogó. Rájuk nézek és megfagyok...

Rajtam 2 nadrág, 2 pulóver és dzseki, a gyerekek meg rövidnadrágban és csupasz lábbal futkosnak a betonon.

Mondjuk lúdtalpuk biztos nem lesz. A vesebajról és a meddőségről már nem vagyok meggyőződve. Jó, az is lehet, hogy a magyar bugyolálási kényszer van eltúlozva, és ezek a gyerekek nem fáznak fel, ha véletlenül kilóg a derekuk, mert állandóan kilóg, de azért akkor is furcsa egy kicsit.

Szóval madárijesztőt készítettünk. Öt fős csapatokba voltak beosztva a gyerekek, tehát várható volt vagy 20-25 madárijesztő születése.

Rendesen szalmával tömtük ki őket, ahogy kell. A fejük nejlonzacskókból készült, az arcuk csapatonként más-más technikával. 

Milyen alakok születtek!!!!!

A legjobbak:

A melósok

A részegek

A menyasszony

A nőci

Anya a piacról

A kiscsávó

Az úriasszony

Ez meg a csapatomé:

Áramvonalak

Az áramot mindig is tiszteltem. Számomra megfoghatatlan (nem csak szó szerint). Honnan jön, hogy lesz és mitől halálos az egyik, mitől nem a másik (tudom, a feszültség meg az áramerősség meg ilyenek, de akkor is).

A farm elég nagy. Mivel a legelők oldalai pár száz méter hosszúak, és csak egy-egy kapu van, kilométereket kell gyalogolni, ha az ember a bejáratokon át akar közlekedni. Helyi szokás szerint az elektromos kerítésen kell átbujkálni. Ez elsőre nálam kiverte a biztosítékot. Főleg, mert első nap értesültem erről az útvonalrövidítésről, mikor is esett az eső ugye. És elektromos kerítésen bujkálni, nedves időben... inkább kihagynám...

Az elektromos kerítések meg a terelőzsinórok még egy marhát is távol tartanak, ne én legyek már az ökör, aki megrázatja magát. 

Merthogy egyszer már megrázott egy ilyen. Gyerekkoromban rohantam lefelé a domboldalról, és a domb alján egy madzag volt keresztbe kifeszítve. Gondoltam, futás közben két kézzel felemelem és átrohanok alatta. Miután két kézzel belemarkoltam, és alaposan megrázott, még vagy fél órán át nem éreztem a karjaimat vállig. 

Alaposan megtanultam a leckét: Az áram alatt álló zsinór épp úgy néz ki, mint egy ártalmatlan madzag. Csak más a fogása.

Szóval ilyen előélet után nem szívesen bujkáltam a zsinórok között még akkor sem, ha láttam, hogy a többiek ezt teszik. Merthogy a 6-7 vezetékből, ami a kerítést alkotja, nem mind van áram alatt. Általában a legfelső, és a legalsó vagy alulról a harmadik ráz. A többi nem veszélyes. Átbújni a felülről második és harmadik között kell.

Átmászni csak e és g között

Pár nap alatt hozzászoktam a gondolathoz, és én is behasaltam a zsinórok közé. Inkább, mint lejárni a lábam a sárban.

Az elektromos terelők (amibe gyerekként belekapaszkodtam) kihelyezése és begyűjtése is a feladataim közé tartozott. 

A "malacfarok" elnevezésű oszlopocskákat kell egyenlő távolságban leszurkálni a legelőn, majd a kunkorokon keresztül átvezetni a vezetéket, ami majd áram alá kerül. Ilyet már az előző farmon is csináltam, úgyhogy az első aggódáson már túlvoltam. Tudom, mikor ráz és mikor nem.

De hogy én szereljem meg az áramforrást... arra nem voltam felkészülve....

A tehenek elrágták az aksi vezetékeit (mikor nem volt áram) és újra kellett csinálni a földelést. Ezt most úgy írom, mintha tudnám, miről beszélek, pedig nem. Tudom, hogy van olyan, hogy földelés, és jó, hogy van, de hogy mire és minek, az nem világos. Azért megszereltem. És működik. Legalábbis egyelőre...  :-))

Az különben vicces, mennyire tartanak a tehenek a terelőtől. Amikor új terelést kell felszerelni, a tehenek persze ott legelnek az ember körül. (Ja, igen. Azért kell a terelőket ide-oda pakolgatni, hogy a legelő egyenletesen legyen lerágva. Ha túl nagy területen legelnek, akkor nem rágják le szépen, csak össze-vissza. Ezért kis területre kell őket szorítani, hogy alapos munkát végezzenek. És egy-két naponta, mikor elfogyott a fű, lehet őket a következő legelő-darabra átköltöztetni.)

Szóval bóklászik az ember a tehenek között, azok meg kíváncsian követik. Pedig jobban tennék, ha egy csoportban várakoznának. A terelő felszerelése közben úgy lehet a marhákat egy helyre gyűjteni, hogy a távolabb legelésző egyedek körül elsétál az ember a zsinórt húzva, a tehén meg frászt kap tőle és igyekszik elszaladni a zsinór közeléből.

Nagyon ráértem... :)

Egyébként az is vicces, hogy a kíváncsiságuknak csak a félénkségük szab határt. Ha megáll velük szemben az ember, lassan mind odasereglik és bámul. Szinte látszik a fejükön, ahogy tanakodnak, mi a pálya. Aztán az ember felemeli az egyik karját. Erre meglepetten hátrálnak. Aztán megint győz a kíváncsiság. Ha meg ezek után csak úgy távozik tőlük az ember, teljes méltatlankodásban törnek ki és úgy bőgnek, mintha bajuk lenne. Marha viccesek.

Nyalókaló

2013 szeptember 22.

Hétvégéig kellett váni, hogy végre lovagolhassak.

Mike a család lófője és szereti ellenőrizni az új delikvensek lovaglótudását, mielőtt szabadon ereszti őket, de mivel hétköznap este jár haza a munkából, csak hétvégén van lehetőség bemutatkozni neki.

Az 5 lóból (plusz egy póni) csak egy alkalmas lovaglásra, mert a többi ló lelkileg vagy fizikailag sérült és rehabiliációra került ide a farmra.

A póni, Pico (a piccolo szóból) elég vicces alak.

Valami génhiba miatt terelőkutyának hiszi magát és mindent és mindenkit terel. A legelőre leszálló madarakat, a többi lovat, a szomszéd legelő teheneit. Javasoltam Larának, hogy próbálják meg beidomítani, mert jól jöhet a nyáj mozgatásánál, de még nem harapott rá az ötletre.

Másik mániája a póninak, hogy nyalogat. Folyamatosan. Amíg a lovaglás miatt álldogáltam a karám szélén, szünet nélkül csócsálta a kézfejemet, valamint alaposan körbenyalogatta a teljes ruházatomat. Szerencsére nem olyan nyálasan, mint a bocik, úgyhogy ettől nem kaptam frászt.

Ez egy elég jól sikerült pofa mindkettőnk részéről

Mike 8 éve lovagol és sokat foglalkozik a lovak lelkivilágával. Többet tanultam tőle, mint a lovaglóiskolákban, ahol nem kevés pénzt hagytam ott az évek során. Konkrétan azt kell, hogy mondjam, hogy amit a lovasiskolákban tanultam, az szinte teljesen haszontalan. A futószáron körbe-körbe ügetésnek semmi értelme. Miután vagyonokat szórtam el lovagolni tanulás címén, de még a legalapvetőbb irányítási mozzanatokat sem tanították meg (nem hát, mert ha megtanulod, nem kell majd pórázon keringened 6000 forintos óradíjjal), abbahagytam a tanulást otthon. De nem adtam fel. Szabadon akarok lovagolni és fogok is.

Ez a farm épp ideális lehet, csak olyan sokáig meg nem maradok.

Szóval Mike megmutatta, hogyan lehet a ló vezetőjévé válni. Érdekes feladat volt.

Bevezettük a lovat a kerek karámba. Semmiféle fizikai összeköttetés nem volt közötte és a ló között. Mike megállt középen és meglengette a kezében tartott rövid kötelet, mintha a vezérló csapkodna a farkával. Ez a ló számára azt jelenti, hogy távolodnia kell. De mivel a kerítésen nem tud átmenni, el fog kezdeni körbe körbe kocogni, szemmel tartva a "vezért". A vezérnek az a dolga, hogy a ló szügye felé forduljon a testével. Mivel a ragadozók a ló szügyét veszik célba támadáskor, a ló ösztönösen arra törekszik, hogy kikerüljön a látószögből. Tehát kocog körbe, amerre az ember fordul. A feladat az volt, hogy vágtára fogjuk, majd irányváltoztatásra vegyük rá. Miután Mike megtartotta a bemutatóját, én is kipróbáltam.  Elképesztő volt, hogy tényleg működött! A ló azt csinálta, amit akartunk, pedig hozzá sem értünk.

Ezek után jobban értettem az egész irányítósdit a lovaglás alatt is. Meg kellett állapítanom, nem vagyok egy őstehetség, de azért menni fog.

A vicces az volt, hogy miután vagy egy órát lovagoltam már, Mike is ment pár kört és leszedte a kengyelt a nyeregről. Hirtelen eszembe jutott, hogy úgy már én is lovagoltam, én tetszett. Mikor Mike végzett, felpattantam megint (na, nem túlzok, nem pattogtam én akkor már sehova, olyan izomlázam volt) a lóra és akartam egy kicsit úgy is ügetni. Ügetni, ja, mert ezt tanultam évekig és mindig azzal kezdek. De nem ez történt. Olyan szabadságot éreztem a hülye kengyel nélkül, hogy vágtára fogtam a lovat és gyönyörű kört mentünk. Egyet. A második körnél már kellett ösztökélni a kis lustát, de az érzés megvolt. Azért kezdtem el lovagolni évekkel ezelőtt, hogy eljussak arra a szintre, hogy egy mezőn vágtázzak egy lóval. És az ügetős futószárazás miatt már majdnem elment a kedvem az egésztől. Most pedig megízleltem a lényeget. Lépésekre vagyok a céltól. Pici rutin még és lebeghet a hajam a mezőn.

Éjszakai bújócska

2013 szeptember 21.

A család imád társasjátékozni.

Vacsora után szinte minden este játszunk valamit.

Társasjátékok garmadája sorakozik a szekrényben. A legtöbbről még nem is hallottam. Többnyire stratégiai játékok, de gyerekeknek is érthetőek. Van minden. Területfoglalós, halászós, faluépítős, gyűrűkurás, keltasakkos, világhódítós.

Már el is felejtettem, mennyire szerettem társasjátékozni, mert annyira nem divat a környezetemben. A legjobb játékokat persze akkor játsszuk, mikor a gyerekek már lefeküdtek és nem zavarnak bele a felnőttek véresen komoly játékszellemébe :)

A hétvégén vendégek is jöttek. Egy 4 fős család, ahol az anyuka az anyuka legjobb barátnője és a gyerekek is legjobb barátjai egymásnak. Milyen ideális kombináció.

A négy gyerkőc egész jól elszórakoztatta egymást, miközben a felnőttek a közös zenéléstől (Mike hárfázik, Lisa ukulelézik, meg van szintetizátor és gitár is) a filmnézésig mindent végigjátszottak.

Vacsora után a gyerekek örömére Lara elővette az elemlámpát:

- Ki akar bújócskázni?

Mindenki azonnal felsorakozott. Én kicsit húzódoztam, mert szemerkélt kint az eső és hideg is volt és különben is sötét van, én meg beszari vagyok. De azért csatlakoztam a lelkes társasághoz. Nem lehetek ilyen nyápic...

A játék egy élmény volt!

Volt természetesen egy hunyó, aki 40-ig számolt, addig a többiek (11-en voltunk) a kertben, a fészer környékén, a garázs mellett, a játszótéren, a fákon és alatt bújhattak el. Minden lámpát lekapcsoltunk, a legközelebbi farm messze van, így totális sötétség volt. Alig láttam, merre botorkálok, hogy búvóhelyet találjak. A játék helyi változatában a keresgélés embervadászatba megy át. Akit megtaláltak, az segít a hunyónak és együtt keresik a többieket. Az a győztes, aki utoljára kerül elő. Elemlámpa csak egy van...

Voltak frappáns búvóhelyek.

Mike fára mászott, de olyan magasra, hogy hiába néztünk fel, nem láttuk őt. Alig találtuk meg. Lisa az udvaron parkoló autó alá feküdt be. Még az autóba is benéztünk, de alá senki. Harmadik körben én kommandóztam be magam a hunyó mögötti ruhafogasra, hogy kabátnak látsszak. Ott sem kerestek sokáig.

Amellett, hogy az egész napot végigmelózom, azért halál szórakoztató ez a hely. Mint valami építőtábor...

Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.

A bárányok halogatnak

2013 szeptember 19.

Ma bárányt heréltünk. Élve.

A fiatal báránykákat kellett megszámolni, és mivel a befogásuk időigényes, egy kalap alatt felfülbevalóztuk őket és megcsináltuk a farkuk rövidítését is. Meg metroszexualizáltuk a fiúkat.

Nem kutya. Bárány.

A dolog azzal indult, hogy fel kellett terelni a nyájat a lenti mezőről a ház melletti karámba. Úgy 60 birka lehet a nyájban. Terelő kutya nincs.

Az ötlet az volt, hogy egyikünk csalogatja a juhokat csemegével, a másik kettő pedig hátulról tereli a nyájat a megfelelő irányba. Egész jól indult a dolog, amíg 2 kisbárány le nem szakadt a csapattól, hogy az elektromos kerítésen át mentse a bőrét (és a golyóit - mintha tudták volna). Hetedhét határon át üldöztük a kis genyákat. Az egyik viszonylag hamar meglett. A másik viszont a szomszéd dombokon túlra rohant. Mi meg a nyomában. Lógó nyelvvel. Dombra fel, völgybe le. Lefutottunk vagy 2 kilométert terepen, mire Lisa (a német lány) valahogy elkapta. Én addigra már a szívrohamomat kúráltam az 5-ik domb alján. Már fel sem másztam. Rohadjon meg a bárány, ahol van. Majd hazajön, ha megunja a kirándulást. Ha egyedül lettem volna, én tuti hagyom a francba. Nem hülye az, csak bárány. Majd hazajön, ha elment. Itt úgysincs se farkas, se nyest, se semmilyen veszélyes állat.

Na mindenesetre megfogtuk a kis csavargót, aki addigra már úgy meg volt rémülve, meg kimerülve a rohanástól, hogy az én szívverésem semmi volt hozzá képest. Ilyenkor a bárányok szó szerint szívrohamot kaphatnak, úgyhogy próbáltuk lenyugtatni, amennyire lehetett. Nehogy most purcanjon ki, mikor ennyit rohantunk utána. Mikor látszott, hogy túléli az akciót, visszaszállítottuk a családjához. Azt a boldog bégetést!!! Ez sem csavarog el egyhamar...

Kicsit hagytuk, hogy a birkák feldolgozzák az eseményt, megbeszéljék, amit kell, aztán jött a dolog neheze. A beterelés. Merthogy kiterelni őket a mezőről, az még hagyján. Nagy területről nagy területre szívesen jönnek. De a karámba?! 

A feladat megkönnyítése végett a karám a domb tetején helyezkedik el, a nyáj meg a domb alján. Meg szanaszét. Lentről kell felfelé kergetni őket oly módon, hogy 60-an egy irányba fussanak, miközben mi négyen (itt már Lara is csatlakozott hozzánk) nyilvánvalóan nem tudjuk elállni az útjukat.

Valami olyasmi a feladat, mint forró tűvel vajat lapátolni egy vadmacska fülébe. Sötétben.

Elkezded terelni a nyájat. Szépen haladnak felfelé. Mászod a dombot, lóg a beled, hogy gyorsabban fuss, mint a birkák, mert ha nem érzik a terelést, megállnak legelni. Haladnak a karám felé. Az eleje be is megy. Mint a birkák. De a forradalmárok, azok nem. Azok meglátják a karámot és megfordulnak. Ezzel pánikot keltenek a nyájban, és a többiek is megfordulnak és rohannak vissza a domb aljára. Próbálod elállni az útjukat, de még a próbálkozás is nevetséges. Simán kicseleznek és elrohannak melletted. 

Szuszogás. Második felvonás.

Feltereljük őket. Az eleje bemegy, már csak páran vannak kint. Szűkítjük a kört, kiabálunk, hogy meneküljenek. Egy barna forradalmár megint megfordul és kitör, erre a többi megzavarodik és szanaszét szalad.

Harmadik felvonás.

Karám bejáratáig már rutinosan eljutunk. Kiabálunk, hadonászunk mögöttük. A nagyja áthalad a kapun, a barna rohadék megint megfordul és visszarohan. Páran követik, de az okosabbak már megunják és csak állnak. Rájöttek, hogy csak halogatják a sorsukat. Rájuk csukhatnánk a kaput, de úgyis kijönnének, amíg a többit betereljük, mert a birkaszellem hajtja őket egymáshoz. Kivéve persze a barna renitenst, amelyiket a szabadságvágy jobban motiválja.

Negyedik felvonás. 

Előjegyezzük magunkat EKG-ra, meg egy oxigénpalack is jól jönne. Feltereljük a rohadványokat a dombra. Hadonászunk, csujjogunk (hol van egy kereplő?), rohanunk, mind átmegy a kapun, már csak be kell csukni. Ekkor a barna megfordul és száguld felénk. Próbálunk elé állni, de cseles. Visszafordul, balra ugrik, jobbra szalad. A focisták tanulhatnának tőle. De tartjuk a frontot! Végül belátja, hogy köztünk nem jut át, ezért végső próbálkozásként lendületből nekiugrik Frankie (a német srác) mellkasának. A jelenet ijesztő, de Franki állja a sarat és a bárányt, így a gyapjúgombóc visszahullik, mi meg rácsukjuk a kaput. Győőőőőzelem! 

Mától mély tisztelettel tekintek a pásztorkutyákra....

Frankie állítása szerint a juhtámadás nem volt különösebben fájdalmas, pedig volt vagy 60 kiló az a birka.

Miután kifújtuk magunkat, jött a műtét. Mármint a birkák számára.

Be kellett terelni pár birkát a kifutóba (kis folyosó a két karám között), hogy onnan emelhessük ki a megmunkálandó kölyköket.

Megjegyzem, ez a feladat megint kicsit túlment az én ízlésem határain, ugyanis a birkák nyakig szarosak és sárosak, és ölelgetni kell őket. Arról nem beszélve, hogy általában szimplán elájulok, ha valakit bántanak előttem, a herélés meg biztos nem lesz szép látvány. Mivel a birkatrutyiban való eszméletvesztés nem tűnt vonzó délelőtti tevékenységnek, gyorsan bevágtam két erős kávét, hogy megelőzzem a bajt.

Részfeladatként a következőkből választhattam:

• Fülbevalók fülbelövése
• Oltás beadása
• Farokgyűrű felhelyezése
• Herezacskó elszorítása

Míg első pillantásra az injekcióstű tűnt a legkevésbé szimpatikus eszköznek, a többi opció megismerése után mégis azt választottam.

Szerencsére kiderült, hogy a herélés nem a herék eltávolítását jelenti, hanem egy aprócska gumigyűrűt kell ráhúzni a zacskóra, ami elszorítja az ereket, így a cucc idővel leszárad. Mint egy szemölcs, amit hajszállal elkötnek. Ugyanez történik a farkukkal is. A bárányoknak eredetileg hosszú, majdnem földig érő farkuk van, de az nem higiénikus. Csak akkora darabot tarthatnak meg, ami épp csak eltakarja a csupasz hátsójukat.

Ezt húztuk a farkukra és a zacsira

Összesen 20 kisbárány kapott fülbevalót (fiúk bal füle, lányok jobb füle) és 10 fiú búcsúzott el a golyóitól. A végére már nagyon rutinosan nyomtam a szurikat, pár fület is belőttem, meg finnyogásomat legyőzve a heregyűrűzésbe is besegítettem.

Mondjuk az érdekelne, hogy mikor a herék elkezdenek lehullani, tele lesz-e a mező ló... izé birkaherével....

A hátraszaltó fiatalít

2013 szeptember 18.

Ez most ilyen "jajdeügyesvagyok" jellegű bejegyzés, szóval aki az ilyet nem csípi, lapozzon... :)

A nagyobbik gyerekkel igyekeztem kerülni a kontaktust, mert kizárólag becsmérlő megjegyzések hagyták el a száját és meg akartam kímélni magam a felzaklatástól. Mondjuk a földrajzlecke óta a lexikális tudásával nem próbál lekörözni, de egy kicsit el van tájolva a "defaszacsávóságáról".

A kisebbik gyerekkel (Baxter a neve) rendszeresen ugrálunk a trambulinon. Egyik nap Ashley is megjelent és azonnal osztani kezdte az észt. Miután csinált pár gyenge flip flopot, de előadta, hogy mennyire sukár gyerek ettől, már nagyon nehezen fogtam vissza magam. De hát csak nem fogok egy 10 éves gyerekkel rivalizálni. Aztán Baxter megoldotta a helyzetet.

- Az Orsi sokkal jobb flip flopot tud csinálni. Meg tud szaltózni is. És talpra áll belőle.

- Na persze. Mutassa meg.

Tudom, hogy nevetséges vagyok, de megmutattam. Legnagyobb meglepetésemre Ashley nem fikázni kezdte, hanem őszinte elismeréssel illette a mutatványt. Mi a szösz?!

Sokáig nem tartott a pozitív pillanat, mert elkezdett húzni, hogy hátraszaltót is csináljak már. Ezt még szerintem sosem csináltam, bár ilyet határozottan nem merek állítani, emlékezve gyerekkorom vakmerő attrakcióira. Biztos próbáltam hátrafelé is szaltózni a rugós kanapén, csak nem emlékszem.

Kockáztatva az éppen csak megszerzett halvány elismerést, meg a nyaktörést, azért kipróbáltam, tudok-e hátraszaltózni. Szerintem a bennem rejlő gyereknek ez a része örökre megmarad. Lehetek akárhány éves, a cirkuszi mutatványok még mindig belelkesítenek.

Belendültem és - totál izgulva, hogy fel bírok-e lendülni elég magasra ahhoz, hogy ne fejre érkezzem - csináltam egy hátraszaltót. Életem első trambulinos hátraszaltóját. És talpra estem. És felegyenesedtem. Billegés nélkül. Wow. Erre nem számítottam. Meg arra sem, hogy Asley totál extázisban elkezd üvöltözni, hogy:

- Megcsináltaaaa!!! Láttad Bax? Csinált egy szaltót és talpra állt! Wow!

Mondanom sem kell, a kamaszokra jellemző értékrend alapján ettől a pillanattól kezdett el Asley normálisan viselkedni velem. Azóta jóban vagyunk.

Én meg hirtelen éveket fiatalodtam az érzéstől, hogy még mindig képes vagyok ilyen mutatványokra. Meg hogy egyáltalán meg mertem próbálni. Azóta naponta gyakorlom :D 

Örök gyerek. 

És még eggyel több indok, hogy maradjak a farmon. Trambuliiiiiiin!!!

Élve sült bárány

2013 szeptember 18.

A főzés mellett persze megmaradt az állatetetés nemes feladata, de az még belefér egy királylány finnyás életébe is.

A tyúkokat, a malacokat és a borjúkat kell megetetni, aztán szénát vinni a lovaknak és teheneknek.

A szénaszállítás poén, mert egy négy kerekű robogóval kell közlekedni (quad vagy mi). A borjúetetés meg nem olyan precíz, mint a másik farmon volt. Itt nem kell ecettel tisztára suvickolni mindent. Elég egy öblítés.

Van egy aprócska bárányka is, akit cumival kell etetni. A neve Slinky, ami döglött bárányt jelent farmer nyelven.

Azért kapta ezt a nevet, mert halva találtak rá születése után. Ilyenkor a tetemet begyűjtik a mezőről és félreteszik, amíg a bárányos erre nem jár. A bárányos ember bébicipőt gyárt a maszületett (és nem túl rég döglött) bárányka finom bőréből. 

A szomszéd farmer találta a tetemet és hozta fel a házhoz. Nagy lendülettel odahajította a frissen begyűjtött "slinky"-t a betonra, mire a döglött bárány - csodával határos módon - lélegezni kezdett. 

- Ez még él! Sütőbe vele! - kiáltotta a szomszéd a jelenlévők nagy döbbenetére.

Aztán tényleg sütőbe tették, mégpedig nejlonzacskóban. Tepsibe 5 cm mélyen víz került, ebbe rakták a bezacskózott bárányt, majd betolták a meleg sütőbe. A látszattal ellentétben nem állatkínzás történt. Ez a bevált módszer a báránykák inkubálására. A sütőben jó meleg van, a víz megakadályozza a túlmelegedést, a zacskó meg szárazon tartja a bárányt, miközben a jakuzziban melegszik. Percek múlva a zacskón látszott, hogy a lélegzés egyre erősebb és gyorsabb, magához tért.

Ez hetekkel ezelőtt történt. Azóta Slinky a gyerekek házi kedvence. Pórázon sétál és egész nap szünet nélkül béget az udvaron.

Húsvéti képeslap :)

Csizmától a kötényig

2013 szeptember 17.

Eső munkanap a farmon.

Esik az eső. Ez már önmagában elég indok lenne számomra a szabadtéri tevékenységek elnapolásához. De itt egy kis víz senkit nem zavar. Mármint rajtam kívül.

A munka az állatok etetésén túl a mai napra a tehénitató környéki méteres mocsár lecsapolása. Ideális az időjárás : S

Legelő. Sár. Tehénszar (nem a lepény, hanem a fekete, folyékony). Kíváncsi tehenek. Zuhogó eső.

Gumicsizmát mindenkinek!

A sár a gumicsizma pereménél mélyebb volt. Ebben kellett (volna) állnom, amíg vödörrel kimerem az itatóból a dzsuvás vizet, hogy a vízvezetéket megjavíthassuk benne. Hát nem fogok szaros sarat engedni a csizmába. Próbáltam közel lépni az itatóhoz (másfél méteres betonkarika), de mindenhol cuppanósan süllyedtem vagy 25 centit. Ott toporogtam az itató körül egyre mérgesebben, mert olyat várnak tőlem, amit nem fogok megcsinálni, de közben meg hasznavehetetlennek tűnök. Pedig más munkát megcsinálnék, de miért kell sárban és esőben itt idétlenkedni? Lara arcán is láttam, hogy nem örül a tehetetlenkedésemnek, de egyelőre nem szólt egy szót sem.

A végén szimplán feladtam. Sokat számít a megfelelés, de a szarban úszás túl van a határon. Annyira frusztrált a szitu, hogy eldöntöttem, hogy még aznap este távozom a farmról. Hogy hova és főleg hogyan (másfél óra a legközelebbi város), azt nem tudtam, de hogy nem fogok itt a mocsokban úszni, az tuti. És mellesleg a napi 4 órányi munka, amit a szállásért és kajáért kellene végezni, az itt valamiért 6 óra naponta. Plusz egy indok a lelépésre.

Aztán lenyugodtam és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy elsunnyogás helyett szembenézzek a kényelmetlen helyzetekkel és beszéljek róluk. 

Ha torkaszakadtából üvölt velem a főnököm, mert a napi munkám és a céges pénzügyi terv elkészítése mellett nem mentem el a postára, míg ő a családjával nyaralgatott 3 hétig, akkor nem csendben kell sírdogálni az igazságtalanság miatt, majd megbántottan felmondani, hanem oda kell állni elé és megmondani neki, hogy egy igazságtalan köcsög és szégyellje magát. Nem pedig évekig hurcolni magammal a rossz érzéseket. Szóval este odaállok Lara elé és megmondom neki, hogy nem vagyok sárban fetrengő típus. Ha tud bármi más munkát adni nekem, örömmel segítek. De ha csak ilyen dzsuvás munkák akadnak, akkor nem én vagyok számára a megfelelő ember. Nem volt könnyű a helyzet, mert rögtön első nap csődöt mondtam, és az ilyen esetek annyira bántanak, hogy nyafka libának tűnök, ha beszélnem kell a dologról (majd' elsírom magam). De azért előadtam, hogy például főzni szeretek és tudok is, segíthetnék abban, vagy az íjászpálya kiépítésében, vagy bármiben, ami nem nyakig szaros.

Először nem harapott rá a főzéses ötletre, mert ezt nem szokta kiadni a kezéből, de nagyon szöget ütött a fejében a gondolat, mivel bevallása szerint utál főzni.

- Én meg szeretek - biztattam. - Csak tedd ki elém a receptet, amit enni akarunk és megcsinálom, te meg csinálhatsz más hasznosat. 

- Hát őszintén szólva én inkább mászom a sárban, mint a konyhában.

- Na látod! Cseréljünk!

Délutánra átgondolhatta a dolgot, mert a jószágetetés közben odajött és mondta, hogy mehetnék inkább a konyhába segíteni. Szinte repültem a kézmosó felé! Nem tudom, mikor váltam ilyen királylánnyá, mert gyerekként nem zavart a mocsok, most meg ki tud akasztani, ha koszos a kezem.

Lara kirakta elém a szakácskönyvet. 

- Töltött tököt eszünk vacsorára. Megy egyedül?

- Nem gond. Megtalálok mindent. - nyugtattam meg, azzal ő balra el.

A töltött tök jól debütált, én meg ezennel előléptem szakács/konyhalánnyá. Máris szebb az élet a farmon!

Mégiscsak maradok. Legalább pár napig...

Az íjászfarm

2013 szeptember 16.

Még Indonéziában kezdődött. Felmerült, hogy Ausztráliában vagy Új-Zélandon kellene valami munkát keresnem, és akkor nem kellene még visszamennem Európába, utazhatnék tovább Dél-Amerikába - megújult bankszámlával.

Megnéztem az ausztrál és kiwi önkéntes munkalehetőségeket is. Ekkor akadtam rá egy farmra, ami elsőre úgy tűnt, mintha nekem teremtették volna. Egy farm, ahol lovakat tartanak és íjászatot gyakorolnak, és épp csak elkezdtek sajtgyártással foglalkozni. Azonnal megtetszett az ötlet és eredetileg úgy gondoltam, majd itt töltök 3 hónapot és az önkéntesség mellett (aminek fejében szállást és kaját adnak) bedolgozgatok a szomszédoknak tavaszi nagytakarítás, gyerekvigyázás vagy bármi más címén.

Aztán akadtam rá a sajtgyáros farmra, ahol 2 hete jártam. És hiába vette el a kedvemet a farmerkedéstől a kosz meg a sár, azért ezt az íjászfarmot már meg akartam nézni.

A tehenek legelője
Ez a farm kb 15%-a

A farm kis meglepetéssel szolgált. Nem egy turizmusra épülő vállalkozás, hanem egy családi farm, ami elsősorban a család megélhetését szolgálja.

Igaz ugyan, hogy van 5 lovuk, meg valóban íjászkodnak, de csak hobbi szinten és csak családi szórakozásként. A sajtkészítésben meg annyira az elején járnak, hogy én már szakállas rókának számítok hozzájuk képest. Ez mondjuk még nem lenne gond, mert gyakorolhatnánk együtt, de mivel tejelő teheneket nem tartanak, friss tej sincs ingyen, szóval csak ritkán "játszanak" sajtkészítőset.

Ez után az első sokk után már nem annyira örültem a farmerkedésnek, de Lara, a gazdasszony és Mike a gazda is jó fejnek tűnt, ráadásul egy német huszonéves pár is él a farmon, akik szintén önkéntes segítők, de már egy hónapja űzik itt az ipart, szóval még társaságom is lenne. Ezek alapján nem fordultam vissza az ajtóból :)

Meg az is számított persze, hogy megláttam az udvaron a trambulint...

A nagyobbik gyerek, Ashley 10 éves és a kamaszok minden flegmasága kitört már rajta. Barátkozásunkat azzal kezdte, hogy érdeklődött, honnan jövök.

- Magyarországról.

- Van olyan ország?! - kérdezte olyan pofát vágva, hogy a szemöldököm majdnem leugrott a homlokomról.

- Van. Európában. - válaszoltam kedvesen és türelmesen, emlékezve még a saját kamaszkoromra, mikor a legjobb jóindulatom ellenére is flegma és bunkó dolgok csúsztak mindig ki a számon, pedig semmi ilyen szándékom nem volt, és mennyire hálás voltam, ha valaki nem vett tudomást a kicsúszott suttyóságról, csak beszélgetett tovább. Szóval én is ezt tettem. Mintha nem is lenne paraszt velem a kis drága.

- Hát biztos vagyok benne, hogy az osztályomból senki még csak nem is hallott erről a... mit is mondtál? Magyarország?! - a feje... a feje, amit ehhez a megjegyzéshez vágott... olyan bicskanyitogató volt... csukódj be bicska, ne harapd le a gyerek fejét, csak próbálgatja a határokat.

- Az elég gáz, ha még nem hallottál róla. Ez egy kis ország Európában. A szódavízről már hallottál, ugye?

- Persze!

- Na, hát ezt például egy magyar találta fel. Nem nagyon innál colát, ha Magyarország nem lenne.

- Hát mi ilyen helyekről nem tanulunk. Csak Franciaországról, meg Angliáról, meg Németországról.

- Ez nem túl jó, mert sok ország van a Földön és illene ismerni őket legalább névről - mondom neki abban bízva, hogy a lenézést visszapattintva beégethetem és akkor világosak lesznek az erőviszonyok.

- Ismerek egy csomót.

- Akkor mondj 3 országot Afrikából.

- .......

- Mozambikról hallottál már? És Kenyáról? Egyiptom. Azt biztos ismered.

- Egyiptomról tanultunk! - kiabálja, de kezd kicsúszni a magas ló alóla.

- Ázsiában hány országot ismersz?

- Kina!

- És még?

- .....

- Kambodzsa? Laosz? Vietnám? Látod? Nem csoda, hogy nem hallottál még Magyarországról...

Ashley-vel ezzel helyre is tettük a dolgot. Egy időre hallgatásba süllyedt, de számítottam a következő menetre.

A kisebbik gyerekkel viszont rögtön jól kijöttünk. Nagyon kedves kölyök és mindenki kedvence az ártatlan szemeivel. Miután érkezésem után fél órával már a trambulinon szaltóztam vele, ráadásul én magam javasoltam, hogy menjünk ugrálni, azonnal ügyeletes kedvenccé léptem elő.

Utólag megtudtam, hogy imád trambulinozni és mindenkit állandóan ezzel zaklat, de mindenki csak kedvességből ugrál vele. Én meg milyen ász voltam, hogy én kértem őt, hogy ugráljunk. :D

Tündéri a kölyök. Minden reggel benéz hozzám, mielőtt iskolába megy. Csak, hogy jó reggelt kívánjon.

Meg persze napi fél órát ugrálnom is kell vele. Ettől már nem szabadulok.

Vendégház

A kecóm a ház melletti vendégházban van. Két szoba (a németeké és az enyém), egy fürdő és teakonyha. Terasszal. Szép, csak hideg. Szokás szerint nincs fűtés és szigetelés. De legalább van gyapjútakaró. A paplan felett.

Kiwiiiiiiiii!!!!!

2013 szeptember 16.

Reggel nekivágtam a 300 km-es távolságnak. Természetesen autóstoppal.

Pár rövidebb fuvar után felvett egy nálam 3 évvel idősebb srác, James. A kocsijában golfütő készlet, bicikli és labda. Sportember. Mint kiderült, valóban az, ugyanis fociedző. Afrikában... Három hónapos kényszerszabadságon van itthon, amíg átszerveződik a sportegyesületének vezetősége. Addig fizetetten látogatja a haverjait. Nem rossz. Én vajon miért nem találtam soha ilyen melót?!

Nagyon jól elbeszélgettünk az utazás közel 3 órája alatt. Annyira, hogy fel is ajánlotta, hogy ha látok valami érdekeset útközben, nyugodtan szóljak ám, mert megállhatunk megnézni. Úgysem szokott soha turistáskodni, csak átszáguld a fővárosba vezető útszakaszon. (Merthogy araszolok a főváros, Wellington felé. A farmtól már csak ugrásnyira lesz.)

Az utolsó pár kilométerig nem éreztem késztetést egyetlen megállóra sem, ekkor viszont befutottunk egy kisvárosba, ahol egy 3 méter magas kiwimadár szobra díszítette az út szélét. 

Sivításban törtem ki:

- Kiwiiiiiiiiiiii! Légyszi fordulj meg, hadd fényképezzem le. Persze, csak ha nem bánod.

- Nem, nem gond- mondta és visszafordultunk.

Pár km múlva észrevettem egy madarat az úttest mellett heverve. Pont úgy nézett ki, mint egy kiwi. De mit keresne az út szélén? Ezek a madarak nem jönnek elő az erdőből. Utazunk tovább, beszélgetünk, szóba kerül a kiwi szobor. Azt mondja James:

- Az előbb láttam az út szélén valamit, nem hiszem, hogy az volt, aminek gondolom, de....

- Kiwi volt. Én is láttam - szakítom félbe.

- Te is láttad? Visszamenjünk érte?

- Mit akarsz egy döglött madárral?! - csodálkozom.

- Nem tudom. De rossz érzés ott hagyni.

Ahogy így tanakodtunk, elhaladtunk egy tábla mellett: Mount Bruce National Wildlife Center.

- Megnézzük?
- Nézzük.


Bementünk. Kiderült, hogy ideális helyen vagyunk, ugyanis engem kizárólag a kiwinézés érdekel (azért vagyok hajlandó fizetni), és itt van rá lehetőség. Kifaggattam a pénztárost, hogy tuti biztos látunk-e kiwit, ha bemegyünk, mert csak emiatt jönnék be. Azt mondja:

- 90 % az esélye, de ha mégsem láttok, csak gyertek vissza és visszaadom a pénzt.

Wow! Ez elég jó fej hozzáállás. Kártyával akartam fizetni, mert itt mindenhol lehet és összeghatártól függetlenül. Ami nem jelenti azt, hogy az átkozott kártyáim mindig működnek.... Ezúttal sem működött a Visa. Még időm sem volt a többit elővenni, mikor a pénztáros legyintett egyet és azt mondta:

- Tudod mit? Ez a te szerencsenapod. Ingyen mehetsz be.

Meresztettem a szemem, azt hittem, rosszul hallok. Aztán gyorsan kapcsoltam (mielőtt meggondolja magát), megköszöntem és döbbent fejjel mosolyogva odébb ténferegtem. Wow! Ez milyen már!




James közben felfedezte, hogy éppen fél óra múlva tartanak a parkban angolnaetetést, amit meg akar nézni.

Tisztára, mintha együtt jöttünk volna nyaralni vagy mi
: - D



A kiwiket egy sötét házban tartják, ahol éjszaka nappali fényt csinálnak, nappal viszont éjszakai sötétet, hogy az éjszakai madárkák ekkor legyenek aktívak. Csak infravörös lámpák világítják meg a termeket. A látogatók egy üvegfalon keresztül látnak be (vagy ki) az erdőbe, ahol a kiwik szöszögnek. Csendben kell lenni, mert nagyon félénk madarak és elbújnak, ha meghallják az embereket.





A kiwi ideális fényképalany.

Először is sötétben van, tehát csak hosszú expozicióval (remélem, ez a helyes kifejezés) lehet fényképezni, ami azt jelenti, hogy minden mozgás elmosódásnak fog látszani a képen. Már ami nem tök fekete.

Másodszor a kiwi képes mozdulatlanul maradni. Miután megdöglött. Minden más esetben idegbetegül szöszög az avarban.

Harmadszor a kiwi érzékeny a fényre, tehát a vakut el lehet felejteni.

Fenti tények ismeretében az alábbi fotómat büszkén teszem közkinccsé. Ennyit bírtam kihozni a dologból....

Igen. Fehér. Létezik albínó kiwi. Ha barna lenne, mint a többi, ez se látszana a képen. Mint a többi...

Persze egy rendes fényképezőgép sokat segített volna, de amíg úton vagyon, nem töröm össze ezt a nyomorult hulladékot, amit a Nikonnak volt pofája áruba bocsátani.


Kiwikék után megnéztük az angolnákat. 2-3 méteres vízi kígyók kék szemmel. Be lehetett menni a gondozóval a vízbe és kanállal etetni őket. Filóztam rajta, de aztán kihagytam. Ártalmatlanok, de akkor is...

Tiszta horror, ahogy kiemelik a fejüket a vízből és kapkodnak a kanál után

Ezután még visszamentünk a kiwi házba, mert a keltetőben épp tojásfordítás volt. De jókor jöttünk, hogy minden most zajlik!

Pár hetes fióka. Úgy néz ki, mint egy süni

Említettük a gondozóknak az út szélén látott kiwit. Ráharaptak a dologra. Azt mondták, ha tényleg kiwi volt, az szenzáció, mert ez rekord messze van a normális élőhelyüktől, tehát kezdik benépesíteni a területet.

James megadta a számát a gondozónak, hogy küldjenek neki sms-t, ha tényleg kiwit láttunk az út szélén. Csak érdekességből jó tudni...

A kirándulás után még gyorsan megebédeltünk James-szel egy gyorsétteremben, aztán kitett a Carterton vasútállomáson, ahol a farmeremmel volt találkozóm nemsokára.

Art deco kitérő

2013 szeptember 15.

Taupot elhagyva átstoppoltam Napierbe, ami eredetileg nem volt a listámon, de az íjászfarmon csak hétfőtől tudnak fogadni, addig pedig még van 2 nap. Több helyi vélemény alapján az útba eső városok közül ez, az 1930-ban újjáépült városka nyerte a "töltelék" becses szerepét. (Térképért katt a Térképek fülre.)

Napier a keleti parton helyezkedik el, és elsősorban az Art deco építészeti stílus gyűjtőhelyeként ismert, másodsorban pedig borvidékként nevezetes. Meghogy ott mindig süt a nap.

Az útvonal, ami Taupoból Napierbe vezet, szerepel a "101 dolog, amit egy kiwinek meg kell tennie" listán. Nem hiába. Az útvonal elképesztően gyönyörű. Olyan, mintha a Föld gyártásakor megmaradt volna pár domb és völgy és a kreátor csak leszórta volna ide mindet. Megszámlálhatatlan dombocska és völgyecske, szemkápráztató színek, fák, sziklák, legelésző tehenek és birkák, kanyargó szerpentinek mentén. Mázlimra alig pár perc várakozás után felvett egy ausztrál párocska, akik épp Napierbe tartottak, így a gyors közlekedés mellett kellemes társaságom is akadt ismét.

Napierben vendéglátóként egy 46 éves nőt, Charley-t találtam, aki egyetlenként reagált a szálláskeresésemre. Mikor elolvastam az adatlapját, vágtam egy döbbent vigyázzállást, de nem volt sok választásom, bevállaltam a találkozást. A leírása alapján ijesztően pedáns és tisztaság mániás lesz, ráadásul szabályok tömkelegét sorolta fel a vendégeskedés idejére.

Felkészültem mindenre.

Aztán persze kellemesen csalódtam. Egy tündéri kedves és jófej nő, akinek megvannak a maga bogarai, de emellett abszolút kellemes társaság. Persze hiába takarítottam el magam után extra precízen, azért mindig jött és letörölte még egyszer a konyhapultot, de olyan diszkréten tette, hogy látszott, hogy csak a saját komfortérzete miatt muszáj ezt tennie, nem azért, mert tényleg rendetlen volt. Igyekeztem maximálisan odafigyelni mindenre és mindent teljesen pedánsan hagyni, amihez nyúltam, és pompásan kijöttünk egymással.

Charley abszolút bulizós, úgyhogy rögtön el is mentünk egy pub-ba a szombat esti, menetrend szerinti rögbimeccs megtekintése céljából. A múltkori rögbis cikkemben írtakat picit korrigálnom kell: a rögbimeccs nem mindig barátságos. Ez esetben Dél-Afrika játszott a Feketékkel és mint régi riválisok, nem kímélték egymást. De annyira nem, hogy az első 15 percben már hárman véreztek és úgy látszott, hogy a labdától függetlenül elsősorban egymást ütik a játékosok. Fél óra alatt több kiállítás és sérüléses csere zajlott le. Ettől persze csak izgalmasabb volt a meccs, de a tündérmesés burkot leszedte számomra erről a "barátságos" sportról. Azt azért hozzáteszem, hogy kezdek itt teljesen kivetkőzni magamból, mert úgy szurkoltam a feketéknek, hogy már észre sem vettem, mikor hangosan biztattam őket. Én. Egy sportmérkőzésen. OMG.

Másnap reggel Charley körbevitt a városban városnézés címén. 1931-ben egy erős földrengés lerombolta a város szinte teljes egészét, így a házak többsége (ha nem mind) ebben az időszakban épült újjá. Mivel ekkoriban a az Art deco igen divatos volt, ezt a stílust alkalmazták az épületeken.

Az Art deco leginkább az egyenes, geometrikus formákról és díszítésekről ismerhető fel. Kocka házak, vonalakkal és háromszögekkel díszítve.

Kár, hogy ilyen nyomesz idő volt, mert különben egy csinos kis városka, kellemes sétálóutcával.

Istenek itala

2013 szeptember 13.

Mielőtt végleg betettem a pokol kapuját, még utolsó nap meglátogattam egy vörösfenyő erdőt a környéken, aztán továbbstoppoltam Taupo felé, ami NZ legnagyobb tavának a partján helyezkedik el.

Az idő egyik nap esős, másik nap napos, néha esőkabát és napszemüveg is van rajtam, szóval NZ tartja a "négy évszak egy nap alatt" elvét. Eredeti tervem az volt, hogy megjárom a Tongariro crossing elnevezésű túraútvonalat, ami a világ 10 legszebb túraútjának egyike, de mikor megláttam, hogy a hegy még a téli hósapkáit viseli, hamar meggondoltam magam. Se bakancs, se meleg ruha.... ezt inkább legközelebb. Merthogy LESZ legközelebb...

Taupo-tó háttérben a Tongariro havas csúcsaival

De azért Taupo környéke a kirándulásokról szól, úgyhogy elkirándultam a Huka vízeséshez. A térkép szerint egy órás séta lett volna, de valamiért nekem 3 órámba tellett odajutni, úgyhogy visszafelé már muszáj volt stoppal jönnöm. : )

Útközben benéztem egy méhészetbe, ahol kóstolókat ígértek.

A kaptárt üvegfal mögé helyezték, így látható a méhek "dolgozója"

Életemben először ihattam ambróziát, ami mézből erjesztett bor és az ókori mitológiánál tanultuk róla, hogy ezt itták a görög és/vagy római istenek. Nektárnak is nevezik. Hát mi már minden mást is nektárnak nevezünk, de legalább most kiderült, honnan ered a szó. Az ambroszia egyébként görögül "halhatatlant" jelent.

Érdekes íze volt. Nem nevezném kedvencemnek, de a feeling miatt jó volt. Kicsi olyan, mint egy savanykás fehér bor, mézzel feljavítva.

Ezentúl, ha megbuggyan a méz otthon, nem dobom ki, csak várok, amíg teljesen megerjed, és máris a mennyekben érezhetem magam.