Reggel nekivágtam a 300 km-es távolságnak. Természetesen autóstoppal.
Pár rövidebb fuvar után felvett egy nálam 3 évvel idősebb srác, James. A kocsijában golfütő készlet, bicikli és labda. Sportember. Mint kiderült, valóban az, ugyanis fociedző. Afrikában... Három hónapos kényszerszabadságon van itthon, amíg átszerveződik a sportegyesületének vezetősége. Addig fizetetten látogatja a haverjait. Nem rossz. Én vajon miért nem találtam soha ilyen melót?!
Nagyon jól elbeszélgettünk az utazás közel 3 órája alatt. Annyira, hogy fel is ajánlotta, hogy ha látok valami érdekeset útközben, nyugodtan szóljak ám, mert megállhatunk megnézni. Úgysem szokott soha turistáskodni, csak átszáguld a fővárosba vezető útszakaszon. (Merthogy araszolok a főváros, Wellington felé. A farmtól már csak ugrásnyira lesz.)
Az utolsó pár kilométerig nem éreztem késztetést egyetlen megállóra sem, ekkor viszont befutottunk egy kisvárosba, ahol egy 3 méter magas kiwimadár szobra díszítette az út szélét.
Sivításban törtem ki:
- Kiwiiiiiiiiiiii! Légyszi fordulj meg, hadd fényképezzem le. Persze, csak ha nem bánod.
- Nem, nem gond- mondta és visszafordultunk.
Pár km múlva észrevettem egy madarat az úttest mellett heverve. Pont úgy nézett ki, mint egy kiwi. De mit keresne az út szélén? Ezek a madarak nem jönnek elő az erdőből. Utazunk tovább, beszélgetünk, szóba kerül a kiwi szobor. Azt mondja James:
- Az előbb láttam az út szélén valamit, nem hiszem, hogy az volt, aminek gondolom, de....
- Kiwi volt. Én is láttam - szakítom félbe.
- Te is láttad? Visszamenjünk érte?
- Mit akarsz egy döglött madárral?! - csodálkozom.
- Nem tudom. De rossz érzés ott hagyni.
Ahogy így tanakodtunk, elhaladtunk egy tábla mellett: Mount Bruce National Wildlife Center.
- Megnézzük?
- Nézzük.
Bementünk. Kiderült, hogy ideális helyen vagyunk, ugyanis engem kizárólag a kiwinézés érdekel (azért vagyok hajlandó fizetni), és itt van rá lehetőség. Kifaggattam a pénztárost, hogy tuti biztos látunk-e kiwit, ha bemegyünk, mert csak emiatt jönnék be. Azt mondja:
- 90 % az esélye, de ha mégsem láttok, csak gyertek vissza és visszaadom a pénzt.
Wow! Ez elég jó fej hozzáállás. Kártyával akartam fizetni, mert itt mindenhol lehet és összeghatártól függetlenül. Ami nem jelenti azt, hogy az átkozott kártyáim mindig működnek.... Ezúttal sem működött a Visa. Még időm sem volt a többit elővenni, mikor a pénztáros legyintett egyet és azt mondta:
- Tudod mit? Ez a te szerencsenapod. Ingyen mehetsz be.
Meresztettem a szemem, azt hittem, rosszul hallok. Aztán gyorsan kapcsoltam (mielőtt meggondolja magát), megköszöntem és döbbent fejjel mosolyogva odébb ténferegtem. Wow! Ez milyen már!
James közben felfedezte, hogy éppen fél óra múlva tartanak a parkban angolnaetetést, amit meg akar nézni.
Tisztára, mintha együtt jöttünk volna nyaralni vagy mi
: - D
A kiwiket egy sötét házban tartják, ahol éjszaka nappali fényt csinálnak, nappal viszont éjszakai sötétet, hogy az éjszakai madárkák ekkor legyenek aktívak. Csak infravörös lámpák világítják meg a termeket. A látogatók egy üvegfalon keresztül látnak be (vagy ki) az erdőbe, ahol a kiwik szöszögnek. Csendben kell lenni, mert nagyon félénk madarak és elbújnak, ha meghallják az embereket.
A kiwi ideális fényképalany.
Először is sötétben van, tehát csak hosszú expozicióval (remélem, ez a helyes kifejezés) lehet fényképezni, ami azt jelenti, hogy minden mozgás elmosódásnak fog látszani a képen. Már ami nem tök fekete.
Másodszor a kiwi képes mozdulatlanul maradni. Miután megdöglött. Minden más esetben idegbetegül szöszög az avarban.
Harmadszor a kiwi érzékeny a fényre, tehát a vakut el lehet felejteni.
Fenti tények ismeretében az alábbi fotómat büszkén teszem közkinccsé. Ennyit bírtam kihozni a dologból....
 |
| Igen. Fehér. Létezik albínó kiwi. Ha barna lenne, mint a többi, ez se látszana a képen. Mint a többi... |
Persze egy rendes fényképezőgép sokat segített volna, de amíg úton vagyon, nem töröm össze ezt a nyomorult hulladékot, amit a Nikonnak volt pofája áruba bocsátani.
Kiwikék után megnéztük az angolnákat. 2-3 méteres vízi kígyók kék szemmel. Be lehetett menni a gondozóval a vízbe és kanállal etetni őket. Filóztam rajta, de aztán kihagytam. Ártalmatlanok, de akkor is...
 |
| Tiszta horror, ahogy kiemelik a fejüket a vízből és kapkodnak a kanál után |
Ezután még visszamentünk a kiwi házba, mert a keltetőben épp tojásfordítás volt. De jókor jöttünk, hogy minden most zajlik!
 |
| Pár hetes fióka. Úgy néz ki, mint egy süni |
Említettük a gondozóknak az út szélén látott kiwit. Ráharaptak a dologra. Azt mondták, ha tényleg kiwi volt, az szenzáció, mert ez rekord messze van a normális élőhelyüktől, tehát kezdik benépesíteni a területet.
James megadta a számát a gondozónak, hogy küldjenek neki sms-t, ha tényleg kiwit láttunk az út szélén. Csak érdekességből jó tudni...
A kirándulás után még gyorsan megebédeltünk James-szel egy gyorsétteremben, aztán kitett a Carterton vasútállomáson, ahol a farmeremmel volt találkozóm nemsokára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése