Miután a farm elhagyásával hirtelen változtattam útitervet, nem tudtam előre olcsó buszjegyet foglalni, így viszont 5 dolcsi helyett 49 lett volna a kis utazásom. Ezt meg ugye inkább ne...
Szóval marad az autóstop, ami különben is elég népszerű Új-Zélandon, és állítólag biztonságos és egyszerű is.
Reggel nekiindultam a nagy útnak. Több, mint 300 km délre, irány Auckland, onnan pedig kb száz km a Coromandel-félsziget.
Vendéglátóm kitett az út szélén a menetirányomnak megfelelő főútvonal mentén, aztán kíváncsian vártam a szerencsémet...
Alig 10 percet álltam ott, mikor egy 84 éves fazon felvett. Az ember kész volt! Úgy vezetett, mint egy Forma 1-es versenyző. A 3 és fél órás utat Aucklandig 3 óra alatt tettük meg és ebben már benne volt az ebédszünet is, amire ráadásul ő hívott meg. Joe valaha a haditengerészetnél szolgált és részt vett a koreai háborúban, emiatt horribilis nyugdíjat kap, plusz 42 évesen nyugdíjba vonulhatott. Azért ez sem rossz. Már, ha az ember ép bőrrel megússza a háborút. Különben 8 gyereke van és mindegyiknek J-vel kezdődik a neve (Jeckie, Jenny, Jack, Jake, stb). Röhögve mesélte, hogy épp temetésre megy Aucklandba, mert az egyik legjobb haverja meghalt. És milyen gáz már, mert az ürge csak 73 éves volt, nem is ő lett volna a soros. Meg tuti az a baj, hogy nem adtak neki sört a kórházban, mert tavaly az infarktusa után az hozta helyre. "Micsoda szerencse, hogy meghalt, különben állhatnál az út szélén, mert nem jönnék erre..." - mondogatta. Volt egy adott humora az örökifjúnak... : )
 |
| Útközben gyors fotószünet Kawakawa-ban, ahol Hundertwasser tervezte a nyilvános WC-t |
Aucklandba megérkezve nagyon örültem magamnak, mert még csak dél volt és simán lett volna idő továbbstoppolni a félszigetre. Csakhogy nem gondoskodtam szállásról ott. Meg itt sem. Kicsit gáz. Hostelbe nem akarok menni, mert azt 20 dollár alatt nem úszom meg. Jobb ötletem nem volt, írtam egy sms-t múltkori vendéglátómnak (Aucklandben) Jon-nak, hátha van nála épp szabad hely. Jon hamar válaszolt. Visszaírta, hogy épp 5 CSer van nála, de azért megoldjuk, mehetek. Mentem.
Másnap reggel nekivágtam a Coromandel-félszigetnek. Természetesen az előző nap jól bevált, alacsony költségvetésű közlekedési eszközt, a stoppolást választottam.
Azt sem tudtam, hova álljak Aucklandben, hogy irányban legyek és felvegyenek. Az autópálya a városba torkollik, de sima utcán állva nem világos, mit akarok és főleg merre, az autópálya szakaszon meg tilos gyalogolni ugyebár. Azért megoldódott, valaki felvett és átdobott egy jobb helyszínre, onnan valaki más odébbvitt pár kilométerrel és így tovább. Közben esett az eső, elázott a hátizsákom, nedves esőkabáttal meg kisebb az esély a fuvarra. Ki akar egy nedves pacát a kocsijába?!
Azért egész gördülékenyen haladtam. Sehol nem álltam 10 percnél többet az út szélén. Összességében alig volt hosszabb az út, mint busszal lett volna. Sőt! Kevesebbet töltöttem várakozással, mintha a 7-es buszra vártam volna a Blahán. Teljesen jó!!!
A legjobb az volt, mikor épp egy szeles, esős szakaszon megállt valaki, beültem a kocsiba, de hirtelen nem tudtam, hogy az ő úticélja meg az enyém merre van egymáshoz képest, ezért indulás előtt mindketten elkezdtük a térképet bogarászni. Közben látom, hogy egy csajszi kiszáll az úttest túloldalán egy autóból, átrohan hozzánk, és vadul kopogtat az ablakon. Letekerjük.
- Merre mész? Elviszünk. - hadarja.
- Thames-be.
- Mi is, gyere velünk!
Megköszöntem a majdnem-fuvart a srácnak, aki csak egy szakaszon tudott volna elvinni és mentem a csajszival. Kicsit fura volt a szitu, ahogy odaszaladt, ráadásul az autójuk a szembe oldalon állt. Kérdeztem is, hogy is van ez.
Mondta, hogy látták, hogy stoppolok, és hirtelen támadt egy érzése, hogy fel kell venniük. Mondta a barátjának, aki vezetett, hogy forduljanak vissza értem. De közben beugrottak a benzinkúthoz cigiért, és mire kijöttek, már tiszta libabőr volt a csajszi, annyira izgult értem. Aztán látták, hogy épp beszállok valakinek az autójába és rohant, hogy "kimentsen", mert az volt az érzése, hogy nekik kell elvinniük. Nem is oda mentek, ahova én...
Az első mondatok között elhangzott, hogy magyar vagyok, és kiderült, hogy a csajszi vezetékneve is magyar, mert az apja magyar (volt), csak anno, mikor ő még csecsemő az apjának vissza kellett mennie Magyarországra a vízum lejárta miatt, és újra kijönni nem tudott, a lány anyja meg nem mert utána menni a "Keleti Blokkba". Úgyhogy magyar a neve, de egy szót sem beszél magyarul és nem is ismeri az apját, de azért rokonnak tekintett. Annyira kedves volt ő is meg a barátja is, hogy az elképesztő! Úgy örültek neki, hogy engem fuvarozhatnak. Ráadásul jó pár km kerülőt is tettek a kedvemért, mert nem is Thames-be mentek. Azt csak azért mondták, hogy kirángassanak a srác kocsijából és ők vihessenek. Teljesen le vagyok döbbenve, hogy milyen jóindulatú emberek vannak itt.
De a legjobban nem ezen döbbentem le. A csajszi megemlítette, hogy a gyerekei iskolában vannak. Kiskamaszok lehetnek, mert a csaj nálam alig pár évvel idősebbnek tűnt. Aztán mondja, hogy hétvégén meg az unokája szülinapja lesz.
- A micsodád?!?!?!?!
- Unokám. Egy éves.
- Na ne szórakozz! Az nem lehet. Ennyire korán nem kezdhetted...
- Fiatalabbnak látszom. A magyar vér : - D
A magyar vér oké, engem is mindig fiatalabbnak néznek vagy 10 évvel, na de ennyire?! Nagyon durva. Nem hittem volna, hogy 40-nél idősebb. Báááár.... ha 20 évesen szült ő is meg a lánya is...
Thames-ben CS vendéglátóm vett fel és vitt el Coromandel városáig, ahol nála vendégeskedtem 2 napot.
Annyira bejött a stoppolás, és olyan egyszerű, és olyan hihetetlenül jó embereket ismertem meg, hogy teljesen letettem a buszjegyfoglalásról és beszereztem a kartonlapot, amire az útirányomat írhatom.
Megtaláltam a tökéletes közlekedési eszközt Új-Zélandon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése