Áramvonalak

Az áramot mindig is tiszteltem. Számomra megfoghatatlan (nem csak szó szerint). Honnan jön, hogy lesz és mitől halálos az egyik, mitől nem a másik (tudom, a feszültség meg az áramerősség meg ilyenek, de akkor is).

A farm elég nagy. Mivel a legelők oldalai pár száz méter hosszúak, és csak egy-egy kapu van, kilométereket kell gyalogolni, ha az ember a bejáratokon át akar közlekedni. Helyi szokás szerint az elektromos kerítésen kell átbujkálni. Ez elsőre nálam kiverte a biztosítékot. Főleg, mert első nap értesültem erről az útvonalrövidítésről, mikor is esett az eső ugye. És elektromos kerítésen bujkálni, nedves időben... inkább kihagynám...

Az elektromos kerítések meg a terelőzsinórok még egy marhát is távol tartanak, ne én legyek már az ökör, aki megrázatja magát. 

Merthogy egyszer már megrázott egy ilyen. Gyerekkoromban rohantam lefelé a domboldalról, és a domb alján egy madzag volt keresztbe kifeszítve. Gondoltam, futás közben két kézzel felemelem és átrohanok alatta. Miután két kézzel belemarkoltam, és alaposan megrázott, még vagy fél órán át nem éreztem a karjaimat vállig. 

Alaposan megtanultam a leckét: Az áram alatt álló zsinór épp úgy néz ki, mint egy ártalmatlan madzag. Csak más a fogása.

Szóval ilyen előélet után nem szívesen bujkáltam a zsinórok között még akkor sem, ha láttam, hogy a többiek ezt teszik. Merthogy a 6-7 vezetékből, ami a kerítést alkotja, nem mind van áram alatt. Általában a legfelső, és a legalsó vagy alulról a harmadik ráz. A többi nem veszélyes. Átbújni a felülről második és harmadik között kell.

Átmászni csak e és g között

Pár nap alatt hozzászoktam a gondolathoz, és én is behasaltam a zsinórok közé. Inkább, mint lejárni a lábam a sárban.

Az elektromos terelők (amibe gyerekként belekapaszkodtam) kihelyezése és begyűjtése is a feladataim közé tartozott. 

A "malacfarok" elnevezésű oszlopocskákat kell egyenlő távolságban leszurkálni a legelőn, majd a kunkorokon keresztül átvezetni a vezetéket, ami majd áram alá kerül. Ilyet már az előző farmon is csináltam, úgyhogy az első aggódáson már túlvoltam. Tudom, mikor ráz és mikor nem.

De hogy én szereljem meg az áramforrást... arra nem voltam felkészülve....

A tehenek elrágták az aksi vezetékeit (mikor nem volt áram) és újra kellett csinálni a földelést. Ezt most úgy írom, mintha tudnám, miről beszélek, pedig nem. Tudom, hogy van olyan, hogy földelés, és jó, hogy van, de hogy mire és minek, az nem világos. Azért megszereltem. És működik. Legalábbis egyelőre...  :-))

Az különben vicces, mennyire tartanak a tehenek a terelőtől. Amikor új terelést kell felszerelni, a tehenek persze ott legelnek az ember körül. (Ja, igen. Azért kell a terelőket ide-oda pakolgatni, hogy a legelő egyenletesen legyen lerágva. Ha túl nagy területen legelnek, akkor nem rágják le szépen, csak össze-vissza. Ezért kis területre kell őket szorítani, hogy alapos munkát végezzenek. És egy-két naponta, mikor elfogyott a fű, lehet őket a következő legelő-darabra átköltöztetni.)

Szóval bóklászik az ember a tehenek között, azok meg kíváncsian követik. Pedig jobban tennék, ha egy csoportban várakoznának. A terelő felszerelése közben úgy lehet a marhákat egy helyre gyűjteni, hogy a távolabb legelésző egyedek körül elsétál az ember a zsinórt húzva, a tehén meg frászt kap tőle és igyekszik elszaladni a zsinór közeléből.

Nagyon ráértem... :)

Egyébként az is vicces, hogy a kíváncsiságuknak csak a félénkségük szab határt. Ha megáll velük szemben az ember, lassan mind odasereglik és bámul. Szinte látszik a fejükön, ahogy tanakodnak, mi a pálya. Aztán az ember felemeli az egyik karját. Erre meglepetten hátrálnak. Aztán megint győz a kíváncsiság. Ha meg ezek után csak úgy távozik tőlük az ember, teljes méltatlankodásban törnek ki és úgy bőgnek, mintha bajuk lenne. Marha viccesek.