Munkanap a bárkán

Reggel alaposan bezacskóztam mindenemet megint. A laptopra még egy plusz zacskót is tettem. Nem mintha komoly esély lenne a borulásra, de azért ne ezen múljon. Hogy bosszankodnék, ha egy zacskón múlna a laptop épsége.

Egy teljes munkanapnyi időt fogunk eltölteni aprócska fapadokon egy ingatag lélekvesztőn. Az ember legyen felkészült. . .

A társaság jó fejnek bizonyult. Kanadai, francia, holland, spanyol, magyar.

A kikötőben várakozáskor az egyik srác egyszer csak felpattant és leszállt a hajóról. Hoz magának sört. Mintha áram csapott volna a hajóba, úgy kapott észbe mindenki:

Nekem is! Nekem is! Nekem is!

Ki tudja, lesz-e megálló, ebédszünet, WC-szünet, bármi. Legalább sör legyen : D

Másfél órányi hajókázás után máris megszavaztunk egy szükségszünetet. A sör. . .

Kishátizsákomtól egy másodpercig sem tágítva (állandóan a hasamon figyel) én is partra szálltam. Visszafelé jövet viszont valami rejtélyes okból kretén manővert kellett feltétlenül végrehajtanom és a hajónk melletti csónakon keresztül óhajtottam a helyemre egyensúlyozni. Ami a sikerességét tekintve hagyott némi kívánnivalót maga után. . . Mondhatnám, a két szék között a pad alá esete forgott fent. Konkrétan nyakig merültem a vízben. Igen. Szuperbéna.

Az első gondolatom a laptop volt. A hasamon, a kishátizsákban. Mintha tudtam volna reggel, hogy úszni fogok. Még jó, hogy rátatettem a második zacskót is! Szerencsére épp a közelemben ült valaki a hajón, így alig 1 másodpercnyi merülés után szárazon volt a táskám, én meg ráértem kievickélni. A laptopig el sem ért a víz. Az útlevelem is csak picit hullámosodott meg. Jól indul a nap. . . : )

És jól telt az idő a bárkán. Mindenképp jobban, mint egy munkanap az irodában : D

Tábortűz melletti és úti játékokat játszottunk és sztorikat meséltünk.

A következő megállót 4 óra múlva tartottuk, amikor a kapitány közölte, hogy szálljunk ki mindannyian, mert innentől gyalog megyünk. De a táskáinkat hagyjuk a hajóban. Nem voltunk egyszerű utasok, ezt már az előző WC szünet autonóm beiktatásakor észlelte, de arra biztos nem számított, hogy az angolul beszélő kollégáját is fel kell majd hívnia, hogy meggyőzhessen minket a kiszállásról. Mert nyilván nem értettük, miért és minek, és eszünkben sem volt otthagyni neki a csomagjainkat. Aztán megtudtuk, hogy olyan alacsony a víz és olyan sok a szikla, hogy utasokkal együtt nem tud áthaladni a hajó. Muszáj 10 percet túráznunk. Ami nem is volt baj, mert 4 óra gubbasztás után kifejezetten jól esett sétálni egyet. Azért egy embert a hajóban hagytunk. Biztos, ami biztos : )

Hajóvizsga, nehézségi fokozat: 4

Persze alaptalan volt az aggodalom, mert a laoszi emberek nagy átlagban becsületesek, de jobb félni, mint megijedni.

Ezt követően már nem volt több megállónk, pedig az éhhalál küszöbén jártunk. Még egy 2 órás buszút közepén is meg szoktak állni a helyiek ebédeltetni, most meg a 8 órás útba nem volt belekalkulálva megálló. Mondjuk nem is nagyon lett volna hol a parton. Ha láttunk volna falut vagy büfét, biztos gondoskodunk róla, hogy kikössünk.

A lelkesedésünk is csökkent lassan. Elfogytak a vicces sztorik, előkerültek a fülhallgatók meg az elgyötört arckifejezések. Fejtámasztás, szunyókálás, semmibe bámulás. Kialakult a "munkaidő vége" hangulat.  ; - )

Este 7-re értünk Luang Prabang-ba.

Szép út volt. Minden kényelmetlenségével együtt megérte.

Ha jó a hajó

Egész éjjel szakadt az eső.

Ebből nem lesz túrázás. . .

Gyorsan átgondoltuk a helyzetet, aztán még reggel 7 előtt átszaladtunk a tanítóhoz, hogy lemondjuk a kirándulást. Ő is belátó volt, visszaadta az előleget.

Na de akkor mi legyen ma?

A felhőket és a hűvös levegőt figyelembe véve a takaró alá visszabújás nyerte a legtöbb szavazatot (4-ből 4). Szóval vissza az ágyba.  /A ki nem mondott kérdéseket megelőzendő jegyzem meg: ki-ki a sajátjába ; - ) /

Heverés, alvás, evés. Délutánra kisütött a nap. Lehetett strandolni is.

Alkonyatkor a falu népe levonult a folyóra fürdeni. Hajmosás az eső miatt kicsit sáros vízben. Fürdőszoba csak a turistáknak jár. Áram még nekik se : D

Estére szereztünk gyertyát és pislákoló fény mellett hevertünk tovább a teraszon. Kicsit sajnáltuk, hogy lemaradtunk a túráról és a hegyi falut sem láttuk, de senkinek nem hiányzott az esőben kirándulás esélye.

Mosógép

Másnap reggel hajóra szálltunk és visszatértünk Nong Khiaw-ba.

Első dolgunk volt megállapítani, hogy a hirdetményünket az állomás személyzete eltávolította. Hogy ezek miért viszolyognak a profitszerzéstől?!

Maradt az interjúvolás.

Vacsora utánra már 8-an voltunk. Ketten a meggyőző előadásmódunk következtében mondták le a másnapi kajakozást és jöttek inkább Luang Prabangba velünk. Ez az igazi siker! : D

Aztán este 11-kor egy srác kopogtatott a bungalló ajtaján:

- Ti kerestek hajót holnapra?

- Nem hajót, útitársakat. Már nyolcan vagyunk. Miért?

- Az étteremben mondták, hogy itt laktok. Mi hatan vagyunk.

- Wow! 14 fő! Szuper. Akkor tali a hídnál 10-kor.

Reggelre még egy fővel gyarapodtunk. Hihetetlen. 15-en vagyunk!

Tutira indítják a hajónkat!

Mong Gnoi

Reggel Anával összepakoltunk és kivonultunk a hajóállomásra.

Szerencsére a csónak, ami az északi faluba tart, rendszeresen jár létszámtól függetlenül. Elég borulékony kis lélekvesztőnek tűnik a jármű, ezt már láttam előző nap is, úgyhogy minden értékemet (laptop, útlevél, stb) külön bezacskóztam és úgy tettem a táskámba. Ha borulunk, legalább ne az első másodpercben ázzon el mindenem.

A hajóút 1 órás. Fapadokon. Hát nem túl kényelmes, de legalább edződünk a Luang Prabangos úthoz, ami majd 8 óra lesz. Ugyanilyen bárkán.

Még indulás előtt gyorsan írtunk egy A4-es lapra egy hirdetményt, hogy hétfőre útitársakat keresünk a Lunang Prabang hajóra és kiragasztottuk a pénztár mellé. Egy próbát megér. Így tudnak róla mások is, hogy  a hétfő sanszos.

A hajó viszonylag időben indult. Fél óra csúszás még pontosnak számít itt.

Az első pár km teljesen nyugodt volt. Siklottunk a völgyben a kis homokzátonyok és sziklaszigetek között. Jobbról balról időnként fürdőző vadbivalyok néztek ránk csodálkozva. Néha karnyújtásnyira haladtunk el mellettük.

Negyed óra elteltével kezdett változni a táj és a folyó. 

Kiértük a völgyből, a parton néhol sivár kősziklák sorakoztak, néhol szimplán dzsungel. 

A sziklák egyre gyakrabban tűntek fel a vízben is, közöttük pedig vadul örvénylett a folyó. 

Időnként olyan erős sodráson haladtunk keresztül, hogy komolyan aggódtunk a borulás miatt. A rohanva csapkodó hullámok és sziklák közötti lavírozás, vízből kiálló fatörzsek kerülgetése vadvízi evezésre emlékeztetett. 

Emellett viszont a táj gyönyörű volt.

Útközben egyszer kikötöttünk valami csomagot leadni egy faluban, ami a partról nem is látszott. Páran fel is szálltak a hajóra, aztán mentünk tovább. Örültem, mert még nem akartam, hogy vége legyen az utazásnak.

De aztán vége lett. És kikötöttünk Mong Gnoi-ban.

Mong Gnoi kikötője és a végtelen lépcsősor a bal oldalon

A kedvenc részem után (lépcsőzés felfelé a kikötőből 2 hátizsákkal) már le is szólított minket egy helyi néni minimális, de elegendő angoltudással:

- You wan room?

- How much?

- Fouty. You look.

Hmmm. Meglúkoljuk. Megint drágaság lesz. 4 Eurót kérnek egy szobáért : )

Megnéztük, de nekem sötétnek meg kicsit nyomasztónak tűnt, úgyhogy Ana letelepedett a hátizsákokkal, én meg elszaladtam megnézni még pár panziót. Végül egy emeletes ház felső teraszán találtam egy szép, világos, tiszta szobát. 5 EUR. Fejenként két és fél. Ennyit még kibírunk : )

Maga a falucska kicsi és egyszerű, de rettenetesen hangulatos. Egy szál utca halad a folyóval párhuzamosan a domb tövéig. Ennyi. Áram nincs. Illetve de. Épp egy hete szerelték fel a vezetékeket, és most próbajelleggel időnként áramot is engednek a rendszerbe, de mivel a falu nincs hozzászokva az egész modernizációhoz, továbbra is gyertyákat használnak. Milyen szerencsések vagyunk, hogy most jöttünk! Pár hét múlva a falu rá fog szokni a ventilátorra és a villanyra és oda lesz az egész rusztikus hangulat. Persze az ő szempontjukból érthető. Ez megint olyan, mint Csángóföld, vagy bármelyik bájos elmaradott vidék. Nem konzerválhatjuk őket a nyomorba azért, hogy a turisták pár napig jól érezzék magukat.

Az áram hiánya volt a legérdekesebb tapasztalat itt. A ventilátor nem hiányzott. Igaz, hogy nappal meleg volt, de a Thaiföldi 40 fokhoz képest itt csak 30 volt, éjszakára meg - a hegyek miatt - még takaró is kellett. Viszont a fogmosás a vaksötét fürdőszobában, a hazabotorkálás gyenge elemlámpával, a szinte tapogatva tájékozódás a szobában, látást igénylő tevékenységek kényszerű elhalasztása napfelkelte utánra. . . na, az tanulságos tapasztalat volt. Hozzá vagyunk szokva a lámpa kényelméhez. . .

Ráadásul vacsora előtt előtt elugrottunk a falusi tanítóhoz, aki túravezetőként is ismert, hogy leszervezzünk vele másnapra egy 2 napos kirándulást (alvás a hegyi faluban, helyi családnál), és míg a megbeszélés folyt, olyan égszakadás támadt, amilyet utoljára Francia Polinéziában, az esős évszakban láttam. Térdig érő víz hömpölygött a falu főutcáján és függöny-szerűen kapcsolta össze az eső az eget a földdel. És közben besötétedett. Nálunk, négyünknél (még délután ismerkedtünk meg 2 francia sráccal, mikor a Luang Prabangi hajózás címén szólítgattunk le embereket itt is, és csapatba verődtünk velük) összesen 1 darab esőkabát volt, az alá tettünk a nem vízálló dolgokat, aztán rohantunk. Gödrökön bukdácsolva, vízben papucsot elhagyva, botladozva, sárban csúszkálva. Siettünk, hogy hamar visszaérjünk az utca elejéhez, ahol az éttermek vannak. Egyrészt a vacsora miatt, másrészt meg azért, hogy ne mi legyünk az egyetlen mozgó célpont a villámok számára.

Drága svédasztalos vacsora
Korlátlan fogyasztás 600 Ft-ért

Toborzás

Nong Khiaw egy bájos kis hegyi falu.

Sötétzöld folyó vágta völgy a hegyek között, felette ívelő óriási híddal. A híd maga majdnem olyan hosszú, mint az egész falu. A folyó két oldalán panoráma bungallók, mindenhol harapnivaló zöld növényzet, friss levegő, béke és nyugalom.

Ideális hely a kikapcsolódáshoz. Maradok pár napig (mert a kikapcsolódás mindig ráfér az emberre -- nyaralás közben is : D )

Közben azért megtervezem az útirányomat.

Hallottam, hogy van lehetőség hajóval továbbmenni Luang Prabang-ba, ami végülis az úticélom a kis kerülő ellenére. A hajóút 8 órás (a buszos verzió csak 3 óra lenne, meg árban feleannyi, de nem számít) és gyönyörű.

Lesétáltam a kikötőbe, hogy érdeklődjek indulásról és egyebekről. Közölte az ember, hogy aznap egyáltalán senki nem óhajtott arra a hajóra felszállni, ezért a hajó el sem indult.

- És holnap? - kérdeztem.

- Gyere vissza reggel. Hátha addigra lesz valaki. Legalább 15 ember kell, hogy a hajó elinduljon.

15?! Ez esélytelen! Összesen nincs ennyi turista a faluban és nem mindenki arrafelé tart. Van, aki Vietnámba megy vagy csak szimplán nem akar hajózni. Hát ez kár. Szerettem volna hajóval menni és megnézni a sokat hallott csodás utat.

De talán más is járt úgy, mint én. Más is érdeklődött a kikötőben és őt is elküldték. Kérdeztem, van-e valami listájuk, amire fel lehet iratkozni, de nem volt. Lehet, hogy többen vagyunk, akik hajóznának, csak nem tudunk egymásról. Hát akkor vegyük elő rég elfeledett utazásszervező rutinomat és oldjuk meg ezt a kérdést!

Ahogy sétáltam felfelé a kikötőből, megláttam 6 turistát ebédelni egy teraszon. Odamentem.

- Helló. Tervezitek, hogy hajóval mentek Luang Prabangba valamikor?

- Nem. Mi onnan jövünk.

- Kár.

Sétáltam tovább, fényképeztem a hídon. Hallom, hogy mögöttem csoszog valaki. Egy csajszi hátizsákkal. Most érkezett, ez látszik. Megszólítottam.

- Hello, tervezed, hogy hajóval mész Luang Prabangba a napokban?

- Igen. Hétfőn. Miért?

- Hétfőn? - kérdeztem elbizonytalanodva. - Milyen nap van ma?

- Csütörtök.

- Hmm. Hát én is hajóval akarok menni, de egyelőre én vagyok az egyetlen, a hajó meg 15 fő alatt nem indul. De én holnapra gondoltam.

- Á, az túl korán van. Most érkeztem.

- Ja, világos. Szállásod van már?

- Nincs.

- Az én panzióm tiszta és szép. És 40.000 a szoba.

- Szuper! Megmutatod?

Elkezdtünk dumálni míg sétáltunk Kivette a szomszéd szobát, aztán kiültünk egy étterem teraszára inni egyet.

Kiderült, hogy spanyol, én korosztályom (tehát 30 alatti. LOL) és 5 hónapot töltött Kambodzsában valami kommunikációs projekten dolgozva és most 2 hónapot utazgat. Nagyon jó fejnek tűnt, el is kezdtük a hajóutat átbeszélni. Végül arra jutottunk, hogy megpróbálunk közösen embereket toborozni vasárnapra vagy hétfőre.

Tök laza a csaj. Neki sem okoz problémát járókelőket leszólítgatni. Végül estére összejött 7 ember, akik másnap akartak hajókázni. De addigra azt is megtudtuk, hogy innen északra van egy másik aprócska falu, ahová szárazföldi út nem is vezet és érdemes megnézni.

Úgyhogy osztottunk-szoroztunk és végül úgy döntöttünk, elmegyünk együtt abba a faluba. És akkor hétfőre újra összetoborzunk embereket. Ha ez ilyen könnyen ment, nem lesz gond a hétfővel sem. Ők meg heten legalább már majdnem elegen vannak a hajóra.

Szóval másnap irány Nong Ngoi hajóval. . .

Porfészkek

Szóval Nong Khiaw az úticél.

Reggel jó korán indultam, de közvetlen buszjárat nem volt aznap. Akkor irány Oudonxai, onnan megy másik helyi busz Nong Khiaw-ba. Darabja kb ezer ft. Még a végén szállással együtt is kevesebbe fog kerülni az utam, mint a hajókázás?!

Luang Namtha pályaudvarán volt szerencsém 3 órát várakozni a buszra. Közben összehaverkodtam az egyetlen angolul beszélő emberrel, egy kávézó tulajával, aki 23 éves és ott lakik a kávézóban. Ez itt általános különben. Legalább nem cseszi el az ember a fél életét a munkába járással : )

A srác angoltudása érdekes volt. A következő feliratot tette ki a pultjára. 

Várom a megfejtéseket : )

De azért jót beszélgettünk és engedte, hogy feltöltsem nála a laptopom aksiját. Cserébe vettem neki is ebédet. 

Aztán valami ködös szöveget kezdett nyomni valamiről, ami nem volt világos. A fenti angol használatával persze. Nem csoda, hogy először nem értettem : )

Aztán kiderült, hogy meg akar kérni, hogy ellenőrizzek le egy angol nyelvű levelet, amit az EU-nak írt, hogy támogatást kérjen a laoszi falusi emberek számára. A hegyi falvakban szövésből élnek a lakosok, és ha a szőttest nem tudják eladni, nincs pénz, nem tudnak alapanyagot venni, megáll a munka és se ételt, se semmit nem tudnak venni. Az oktatás mint olyan nem létezik, orvosi ellátás zéró, esélyük sincs feljebb kapaszkodni.

Tök megható volt, hogy bízik benne, hogy a levele célba ér és bárkit is érdekel : (

Azért drukkolok neki.

A levél nyelvezete persze olyan volt, hogy ki lehetett hámozni a lényeget, bár körülményesen, de ha bele akartam volna javítani, át kellett volna fogalmaznom az egészet A-tól Z-ig. Közben meg mennem kellett a buszhoz. Úgyhogy biztosítottam róla, hogy végülis érthető, amit írt, bár kicsit furcsa. Nem aggasztotta.

A busszal 4 órányi zötykölődés után (poros hegyi utak, aszfalt sehol) érkeztem meg Udonxai-ba, ahol elvileg van busz az úticélomhoz. Ja, csak nem aznap. Napi egy busz jár. Ahhh! Mi a fenét csináljak itt másnap reggelig?!

Az egész falu nem volt más, mint házak a főútvonal két oldalán, plusz a buszpályaudvar (akkor még nem tudtam, hogy a buszpályaudvar már komoly infrastruktúrának számít errefelé).

Volt egy busz délután Pakmong-ba, de nem tudtam, hol van és mire jó az nekem, meg ki tudja, onnan hogyan és mikor jutok tovább. Jó lesz nekem a közvetlen járat másnap reggel. Kivettem egy szobát a legközelebbi panzióban, ahol friss volt az illat és tiszta volt az ágynemű (5 EUR), és megírtam a blogbeli elmaradásaimat. Máskor úgysincs időm, mert van mit csinálni. Itt meg semmi más.

Reggel jó korán átugrottam a pályaudvarra, hogy jegyet vegyek (ja, mert előző nap nem lehetett valamiért). 

Közli a pénztáros, hogy ma nincs busz oda. Mi van?!?! Ne vicceljünk itt, kérem. Akkor megyek abba a Pakmong-ba. Oda sincs. Az ugyanaz a busz lenne.

De mi az, hogy nincs busz? Miért?

Nem tudja. Nem jött reggel a busz. Úgyhogy ma nincs.

Ezzel nem sokat lehet errefelé kezdeni, mert a legtöbb buszjárat privát üzemeltetésű. Általában a férj vezet, az asszony a kalauz, a gyerekek meg segítenek csomagokat rakodni. Szóval, ha családi ünnep van, nem jönnek dolgozni.

De nem tetszett a csaj stílusa, úgyhogy nem hittem neki.

Sétálgattam, kérdezősködtem, reméltem, hogy találok valakit, aki tud angolul és segít.

Pár percenként visszamentem a pénztárhoz és mosolyogva érdeklődtem, tuti nincs-e busz.

Arra már rájöttem az elmúlt egy hónap alatt, hogy Ázsiában az emelt hangnem nem segít (pedig otthon milyen jól működik). Ha az ember morcosan beszél, elkezdenek röhögni. Az ő kultúrájukban csak a bolondok mutatják ki a negatív érzéseiket. Szóval mosoly. Még ha nehéz is. Tiszta terápia nekem ez a kontinens : D

Úgy negyed óra múlva találtam egy pasit, aki valami ottani dolgozó lehetett és látta, hogy közvéleméynkutatok. Megkérdezte, mit akarok. Mondtam neki. Intett, hogy kotorjak a pénztárhoz a jegyért. De - mondom - ma nincs busz állítólag.

Furcsállotta. Odajött velem. A csajszi neki is valami elutasítót mondott, de közben zavarban volt. Szerintem van busz, de nem akarják, hogy menjek : )

Addig-addig erősködtem az embernek, míg kiderítette nekem, hogy abba a Pakmong-ba el tudok menni a Luang Prabang-os busszal is. Jó, akkor aggyá babám egy jegyet és felejtsük el egymást!

Feltuszkolódtam a nemsokára induló buszra. Barkasznál picit nagyobb izé, beleerőszakolva 20 ülés. Az ülések akkorák, hogy én a dromedár 53 kilómmal mindkét oldalon lelógtam róluk. Persze csak addig, amíg a két üléssor közötti egylábú pótszéket (25x25 cm) le nem nyitotta egy überkövér nagymama és helyet nem foglalt a bal combomon. Négy órás út. Juhú!

Induláskor a pénztáros csajszi felszállt és ellenőrizte a jegyeket. Ahha! A családi biznisz. Nyilván nem akarta, hogy másik busszal menjek a szomszéd faluba, ha rákényszeríthet a reménytelenséggel arra is, hogy az ő buszukkal menjek Luang Prabangba. Akkor mégsincs paranoiám, csak tapasztalataim. Jól megszívta, hogy csak félútig megyek, de foglalom a helyet a buszán.

Az a bizonyos Pakmong, ahova megérkeztem, nem volt más, mint egy útszéli büfésor műanyag asztalokkal, ahol a nagy kanyar előtt megállnak a buszok és megebédeltetik az utasokat. Ugyanis az a busz, amivel én jöttem, ment tovább Luang Prabangba. Összesen 7 órás utazással. Szörnyű még belegondolni is! Inkább az átszállogatás kálváriája, ami kalandként is felfogható, mint izomcsorbulás a gyerekülésben fél napig.

Pakmong

Szóval elvileg innen megy valami busz. Vagy tuctuc. Nem úgy nézett ki a hely, mint ahol a büfén kívül bármi is van. Na persze a por. Az van még. Bőven. Durva színe volt a bőrömnek is. Olyan okkeres.

Senki nem beszélt egy nyikkot sem angolul, de még a panzióban sem. Ha ismételgettem úticélom nevét, mutogattak a kanyar felé. Jó, jó, értem én, hogy arra van, de 26 km, nem gondolod, hogy gyalog gondoltam. És de. Úgy látszott, mindenki azt hiszi, hogy csak az útirány érdekel. Kicsit elbizonytalanodtam. A másik busz, ami a városba megy, még itt van, ebédelnek ők is. Lehet, hogy fel kéne adnom a kis falvak meglátogatását és biztosra menni? Mikorra jutok én innen és hova?!

Közben meg az éhhalál küszöbén jártam, mert a hirtelen buszcsere miatt nem volt időm reggelizni. Beültem a büfébe és mutogattam, hogy adjanak enni. Mit tud csinálni az ember, ha senki nem ért semmi? : S

Nem voltam biztos benne, hogy lesz ebből kaja, abban meg főleg nem, hogy számomra is ehető lesz, de jobb megpróbálni, mint az éhségtől lehangoltam várni a semmire.

Kaptam egy tányér nagyon finom levest (húsleves tésztával, olyasmi, mint a smack levesek, amit egyébként is szeretek). Volt benne valami furcsa hús, ami ránézésre marha volt, de ízre ismeretlen. Gondolom, kutya : D

Épp csak elkezdtem enni a levest, mikor feltűnt a színen a busz, ami akár még jó is lehetett nekem. Mekkora mázli már, hogy nem kell másnapig várni. Leintettem, mondtam az úticélt és bólogattak. Spuri a táskámért. A sofőr öccse segített felrakni a buszra, közben a büfés néninek elpantomimeztem, hogy adjon zacskót az elviteles levesemnek. Adott. Értette. Nem buták ezek, csak sokszor másképp gondolkodunk : )

Felrongyoltam a buszra, aztán kicsit savanyú arccal néztem, ahogy a sofőr lehúzódik az út szélére és beparkol a büfék mellé. Ebédszünet. Azanyád! Akkor nem lehetett volna jelezni valahogy, hogy ne ugráljak a csomaggal meg a levessel?! Persze semmi panasz. Van busz. Ez már több, mint amit vártam. Mosolyogtam. Sőt röhögtem. 

Alig egy órányi zötykölődés után letudtuk a 26 km-t és megérkeztem végre Nong Khiaw-ba, ahol 6 európai arcú turista integetett a buszomnak. Micsoda fogadóbizottság. Kiderült, hogy ők Vietnámba tartanak és elvileg van egy busz, ami oda megy, de senki nem tudja megmondani, mikor és hogy egyáltalán jár-e. 

Úgyhogy itt partiznak az út mellett és várnak a buszokra. Letelepedtem hozzájuk. Megérkeztem : )

Laosz határán

Laoszba több úton lehet eljutni.

A legegyszerűbb és legdrágább a repülés lett volna. De hol van abban a kaland?

Lehetett volna szervezett út keretében utazni Chiang Maiból. Vagy szervezetten Chiang Raiból.

De nem túl olcsón. És ráadásul minden szervezett út a jól bevált szokást követi: 2 napos hajóúttal kombinálva.

Harmadik megoldás a teljesen egyéni átkelés, csak ebben az esetben kicsit sokat kell vonszolódni a csomagommal. De árban akkora különbség volt, meg ez volt a hajómentes megoldás is, úgyhogy ezt választottam.

Szóval hogy is?

Chiang Raiból indul egy busz (600 Ft) a határfaluig. Ott tuctuc-kal nyomás folyópartra. Útlevél ellenőrzés. Kiléptetés. Komppal át a túloldalra (400 Ft). Vízumkiváltás. Beszállás a "lassú hajóra", ami 2 napig hajókázik Luang Prbang-ig (UNESCO város). Útközben megáll egy faluban, ahol lehet külön szállást fizetni (hajó 9000 Ft plusz szállás).

Határátkelőhely Thaiföld és Laosz között

Választható gyors hajó is, ez 9 óra alatt megteszi a 2 napos utat, viszont életveszélyes, mert sok a szikla a folyóban és nincs idő fékezni, mire a kormányos észreveszi. Ez 12.000 Ft.

Van minibusz, ami 9-10 óra út alatt ér oda, de ázsiai méretű üléseken ennyi időt inkább ne. Inkább a 6 órás nyomor a Pai buszon. Ez 7000 Ft lenne.

Hát egyik sem tetszett igazán.

Kicsit rákerestem a neten indulás előtt. Egy blogon olvastam, hogy van egy északi falucska, ami szép is és csak 3 órányira van a határtól, onnan viszont újabb 3 órányi úttal másnap tovább lehet állni a következő faluba, és így tovább.

Na, ez máris jobban hangzik! Ágyban alvás, meleg étel, séta, újabb tájak megtekintése. Hülye lennék a hajón tötymörögni!

Már a határ felé tartó buszon akadt társaság egy 18 éves ausztrál kiscsaj személyében, aki totál felkészületlenül, egy fillér nélkül vágott neki Laosznak. Két napja elhagyta a bankkártyáját, a Laosz vízumról fogalma sem volt (fénykép és USD kellett hozzá), második napja nem evett és nem volt elég a pénze a buszra, amin ült. Kisegítettem pár száz forintnyi pénzzel.

Ő hajóval akart menni. Meséltem neki az én útvonalamat, de nem hatotta meg.

A határon aztán feltobzódtak a turisták. 40 percig ragasztották a határőrök a matricát az útlevelekbe. Közben volt idő beszélgetni, ismerkedni, információt cserélni.

Kiderült, hogy a hajó megtelt, a kisbuszok is megteltek, nincs más, csak az én útvonalam.  Ez a busz mellesleg 1000 Ft. Szóval jóval a hajó ára alatt lesz a végösszeg. És hurrá! Van társaság.

Nyolcan vágtunk neki az útnak.

Közös szállás (sokkal olcsóbb), közös vacsora, közös továbbutazás. Így az igazi!

Estére értünk Luang Namthába. Jó drága volt a panzió, ahol megszálltunk. Fejenként 3 EUR : )

A társaság másnapra szétesett. Ketten ott maradtak dzsungeltúrázni, négyen továbbmentek Luang Prabangba (ahova a hajó is ment volna). Én kitartottam a tervem mellett és elindultam Nong Khiaw-ba.

Fehér horror és arany háromszög

A kellemes buszozás után (Pai) egy éjszakát Chiang Mai-ban töltöttem, majd másnap továbbhaladtam Chiang Rai-ba, ami a hajdani fővárosok egyike.

Nemzeti parkok, hegyekben élő furcsa bennszülött törzsek, barlangok, farmok jellemzik a vidéket. Nem tudtam, pontosan mit is akarok itt megnézni, de még volt 3 napom, az biztos elég lesz.

Chiang Rai egy csendesebb városka, nem túl sok látnivalóval (persze az elmaradhatatlan buddhista templomokkal, amikből azért van pár). Itt bezzeg voltak szervezett kirándulások, minden sarkon, csak már egy hete túlléptem az első hónapra tervezett büdzsémet és nem akartam a következő országok rovására lustán kirándulgatni. Inkább megpróbálom tizedannyiból egyedül.

Ami érdekes látnivaló itt, az a kb 70 km-re fekvő Arany Háromszög, ami nem más, mint Burma, Laosz és Thaiföld hármas határa a két fő folyó által elválasztva. Valaha ez volt az ópium termesztés fellegvára.

A másik érdekesség a White Temple. A Fehér Templom.

Na, ez tényleg érdekes. Hogy ki építette és mennyi ópiumot szívott előtte, azt nem tudom, de tuti kész volt. . .

Maga a templom csodaszép. Hófehér és apró tükröcskékkel van kirakva. Csillog-villog, mint valami kristálypalota. Bármelyik romantikus Walt Disney rajzfilmhez jó díszlet lenne. Csodaszép.

Aztán közelebbről megnézve az ember horrorral találja szembe magát.

Földből kinyúló, koponya és pénzes bugyor után kapkodó kapzsi kezek. Eltorzult, csúnya arcok gyilkos növények fogságában. Kopasz fejek, dülledt szemek (erről a Gyűrűk ura jutott eszembe), egymáson kapaszkodó, tolongó nyomorultak a járda magasságában (na erről meg az utazás Paiból Chiang Maiba : D ).

Aztán az angyali figurák és szerencsét hozó sárkányok következtek, végül megláttam Batman-t.

És Frankensteint.

Lefejezve.

Ne már! Most komolyan?! Mi ez itt? Egy buddhista vicc?!

Zárdába vonulok

Na jó, nem zárdába, csak buddhista szerzetesek közé.

Már hetek óta gondolkodom rajta, hogy el kéne vonulni a világtól, hogy egy kicsit magamba figyeljek és befelé nézzek. Annyi inger éri az embert, amíg a hétköznapi életét éli, meg főleg, ha utazgat, hogy nincs idő a lelki fejlődésre. Pedig alaposan rámférne, ez látszik a helyiekkel kapcsolatos tolerancia szintemen, meg a folyamatosan táguló tűrőképességemen.

Szóval kitaláltam, hogy bevonulok egy buddhista templomba Vipassana meditációt tanulni, és némasági fogadalmat teszek 2 hétre.

Érdekes lesz, az biztos.

Több szentély van, ahol meditációt tanítanak az érdeklődőknek. Hallottam jót is, rosszat is róluk. Egyik szigorúbb, másik lazább hely.

Hosszas filozofálás után úgy döntöttem, hogy ha lúd, legyen kövér. Ha már extremitásra vágyom, legyen igazán extrém, és elküldtem a jelentkezésemet a legszigorúbb szentélyhez. Visszaigazolták. . .

Elég szigorúak a szabályaik:

Ébredés hajnali 4 előtt. 4-kor már meditáció. 6-kor reggeli. Ha elkésel, nincs kaja. Aztán meditáció. 10:30-kor ebéd. Utána meditáció (sétálva vagy ülve). Ebéd utántól másnap reggelig tilos enni. Lehet viszont szójatejet és joghurtot inni. Remélem, korlátlanul, különben tuti éhen halok. Este konzultáció a szerzetessel a fejlődésemről. Közös esti mantrázás, ima meg miegymás. Alvás 22 órától engedélyezett.

Kizárólag fehér ruha viselhető. Éjjel is. Alvás deszkaágyon, cellában. Matrac nélkül. Fürdés hideg vízzel. Beszélgetni tilos. Tiszta Abigél, nem? : - )

Sőt. Itt lehetőség van hallgatási fogadalmat tenni. Ilyenkor kap az ember egy kitűzőt, amin az áll, hogy ne szólj hozzám, mert nem beszélhetek. Ez lesz a legjobb rész : D

És mindezt 10 napig. Lehetne tovább is maradni, de szerintem ennyi is elég lesz. . . 

Tudom, tudom, tudom. . .

Nem vagyok normális.

De akkor is.

Már nagyon várom! 

Tömegközlekedés - szó szerint

Szóval leléptem Paiból.

A lelépés mókás volt. Lehet távozni kisbuszokkal, amit előre le kell foglalni, vagy a - számomra - jól bevált tömegközlekedős buszokkal. Mivel a Songkran véget ért, zuhany nem várható, a nagyobb busz jobb a gyomornak a szerpentineken, inkább azzal megyek. Viszont arra nincs előre váltott jegy.

12:00-kor indul a busz. Odaballagtam 11-re, hogy legyen időm ebédelni is, amíg várok.

Fél 12-re már vagy 30-an vártunk a buszra. A busz 30 fős.

12-relettünk 50-en.

A busz késett. Egy órát. Addigra már 80-an álltunk a megállóban. Ez érdekes lesz. . .

Ilyen busz volt

Végre begördült a járgány. Csomagomat cibálva igyekeztem úgy helyezkedni, hogy az ajtó közelébe kerüljek. A sofőr mókás volt. Oda-vissza tolatgatott, végül megállt úgy, hogy senki ne legyen ajtó közelében. Lefékezett. A tömeg tódult felfelé. A leszállóknak semmi esélyük nem volt. De úgy tűnt, nem is nagyon akarnak leszállni. Baszki, ezek a befelé jövő buszra felugráltak az út mentén és most bebetonozódva tartják a helyüket. Milyen okos. Pont ezt a megoldást javasoltam az egyik velem várakozó angolnak, csak nem tudtuk, hol van útközben sansz felugrálni. Na, majd legközelebb : )

Most viszont fel kell préselődnöm, mert a következő busz csak holnap megy, a minibuszok meg szintén tele vannak.

Szerencsére jól szocializálódtam magyar környezetben, így hamar az ajtóhoz jutottam. Kb 10 ember tudott felszállni a buszra a velem várakozó 80-ból, de én benne voltam. Igaz, hogy a táskám a mellkasomon támaszkodott, én meg kilógtam az ajtón, de innen már csak pár lépés a busz belseje. Csak nyomni kell a tömeget.  Más is nyomta, úgyhogy hamarosan feljebb préselődtem. Az alsó lépcsőn álltam, de már ketten kapaszkodtak mögöttem. Legalább nem esem ki. Megy ez!

Úgy 10 percet lóghattam az ajtóban, de még nem indultunk. Közben meg valaki a már fent ülők közül észbe kapott és kitalálta, hogy inkább leszáll. Az nekünk elvben jó. Már csak a kivitelezést kell megoldania. Legjobb lenne, ha leszállna. Szó szerint.

Az ember felmászott a mellette ülő hátára, onnan át a csomagokra (mert ugye nincs csomagtartó, a bőröndök és hátizsákok is velünk utaznak), majd megrekedt mellettem. Én se előre, se hátra, semerre. Végül az ember kreatívan átmászott a fejemen. Még jó, hogy jó kedvem volt és nagyon elszánt voltam, hogy utazni akarok, különben nem találtam volna viccesnek a szitut.

Eggyel beljebb jutottam.

Vártunk. Mire?

Közben még valaki bepánikolt az állapotoktól és kimászott az ablakon. Plusz egy hely. Valahogy besírtam magam a leghátsó sorban hatodiknak az 5 mini ülésre. Juhú! Ülőhely! Mikor a lábam alá (illetve a lábamnak szánt helyre) került még egy bőrönd (az egyik, ajtóban lógó turista tuszakolta fel), már nem voltam biztos benne,  hogy tuti jó lesz 6 órán keresztül nyakamba húzott lábbal, kicsavart térdekkel (előttem is volt bőrönd) utazni. De ha már fent vagyok, le nem szállok!

De hogy ez így fog tartani 6 órán keresztül a szerpentineken?! Jaaaajjj!

Elindultunk. Kb 1 óra múlva éreztem, hogy ha nem tudom kiszabadítani a térdem a csavart állapotából, örökre úgy marad. Szívem szerint felálltam volna, mert az még mindig kényelmesebb, de nem volt talpalatnyi hely sem. Az ajtóban nyomorgók is ferdén, kicsavarodva álltak, mert a lábaik alatt csomagok hevertek.

A busz persze alig bírta a terhelést, kb 25-tel haladt. Ha belegondolok, hogy 1 hónapja még a 3 órás luxus buszozás gondolata is libabőrössé tett, most meg aggodalom nélkül nézek elébe 6 órányi tortúrának egy kivénhedt iskolabuszon a bőröndök tetején kuporogva. . .

Hát igen, Ázsia jót tesz a tűrőképességnek.

Lehet, hogy ezért kellett idejönnöm?

Thai vízum

Ez a Pai hihetetlen hely! 

Annyi minden lehet csinálni, ha az ember egy kicsit jobban körülnéz!! Csak idő kell, míg az ember észreveszi, mit kell nézni.

Hát szerencsére én is észrevettem, bár kicsit későn. Utolsó nap.

Ugyanis - hihetetlen, de - egy hónapja vagyok Thaiföldön, napokon belül lejár a vízumom. El kell hagynom az országot. És van még egy város északon, ahova el akarok menni. Szóval hiába találtam szórakoztató lehetőségeket Paiban, már így is 5 napja héderelek itt, mennem kell.

De hogy mik vannak?!

Kezdem azzal, hogy a színes karkötőknek és bokaláncoknak, amiből mindenki könyékig fel van szerelkezve, nehéz ellenállni. A tarka, kényelmes, praktikus török bugyogókról (gumis aljú, bő hosszúnadrág) nem is beszélve. A konszolidált hajam és piercing-mentes fejem miatt is kicsit kívülállónak éreztem magam a végén, de azért odáig nem mentem el, hogy ezen változtassak. Beszereztem viszont egy háremgatyát, meg egy bokán hordható csengősort. Két olyan dolog, amit európai környezetben soha nem aggattam volna magamra. Itt viszont. . .

Aztán találtam egy embert, aki vályogból és pálmalevélből épít házat a tradicionális thai szokások szerint. És szívesen fogad önkéntes segítőket, akiknek cserébe megtanítja, hogyan lehet a semmiből építkezni. Ez milyen jó dolog már! A semmiből. Sárból és fűből. Ahogy persze a magyar vályogházak is készülnek, csak otthon sosem találkoztam ilyen tanulási lehetőséggel.

Aztán találtam egy cirkusziskolát is. A múltkori kötéltáncos próbálkozás óta figyeltem a hasonló lehetőségeket, és íme, itt áll előttem. Gyorsan be is ugrottam a suliba megkérdezni, mit hol merre mikor. Nem is drága és nagyon biztatóan hangzott az egész. Az egyetlen gond az volt, hogy az iskola nemrég változtatott helyszínt és a kötél még nincs felszerelve, így pillanatnyilag csak zsonglőrködést tanítanak, az meg nem érdekel. Tehát semmi okom emiatt Paiban maradni. Max visszajövök később valamikor.

A thai vízum úgy néz ki, hogy ha EU-s ország állampolgáraként érkezik valaki repülővel, akkor ingyen és automatikusan kap 30 nap vízumot. Ha szárazföldön érkezik, akkor csak 15 nap jár. Lehet előre is vízumot igényelni a nagykövetségeken, de akkor 30-40 USD-be kerül. Viszont érvényes 60 napig.

Sokan hosszabbítják meg a vízumukat úgy, hogy 1 napra (vagy pár órára) átmennek egy szomszéd országba. Erre  az utazási irodák "visa run" ajánlatokkal specializálódtak is.

Teljesen bevált módszer. Jól szervezett, működik. Eljátszhatnám ezt (Burma itt van fél órányira) és akkor maradhatnék házat építeni, meg cirkuszolni.


De annyi látnivaló van még annyi helyen.


Mi van, ha Laosz vagy Kambodzsa jobban tetszik, de addigra elfogy a pénzem?


Inkább lelépek most és max visszajövök, ha még mindig vonz a program.

Meg különben is vissza kell még jönnöm a meditáció miatt is két hétre. 

Akkor már jobban megéri Laoszba menni a tervek szerint és ott igényelni thai vízumot. Vagy repülővel jönni vissza. Vagy majd meglátom.

Zsiráfnyak és bambuszcsónak

Vicces, hogy mennyire mások az ember igényei a környezettől függően.

Amíg barátságtalan emberek között voltam, egyedül akartam lenni. Most, hogy mindenki kedves és boldog, emberekkel akarok lenni.

Lehet, hogy gyakorolnom kéne egy kicsit a külső tényezők általi befolyásoltság redukálást? Újra elgondolkodtam a Vipassana meditáción (erről majd később beszámolok). De pillanatnyilag elég volt az egyedüllétből, társagára vágyom.

Elsétáltam egy utazási irodához és csodák csodájára volt épp egy 3 fős csoportja másnapra, akiknek az indulása attól függött, lesz-e egy negyedik. Hát akkor leszek. Igaz, hogy drága, de le van tojva. Egyedül nem tudok eljutni a helyszínekre, kihagyni meg nem akarom őket.

Másnap reggel 7:30-ra volt kitűzve a találkozó. Jó korán elindultam, mert nem volt már készpénzem, kellett felvenni automatából. New York-i kellemetlen tapasztalataim után előrelátóan 3 bankkártyával érkeztem Ázsiába. Ha véletlenül egyet is letiltanak, legyen hova nyúlni. De nem hittem, hogy tényleg be fog következni, amitől tartottam.

Beütöm az összeget az ATM-en, várok, visszautasítva. Biztos helyi probléma. Következő ATM. Visszautasítva. Következő. Szintén. Ezt nem hiszem el!!!! Pár napja még vásároltam a neten ezzel a kártyával. És persze a másik 2 kártyám nincs a zsebemben, mert minek is hurcolnám az egész napos kirándulásra. Szóval spuri vissza a szállásra (15 perc kocogás hegynek fel, majd 10 hegynek le), bankkártyák felnyalábolása, ATM, huhh, ad pénzt. Majd este felhívom a Rafit és visszakapcsoltatom a kártyát. Gondolom, azért tiltották le (megint), mert gyanús tranzakciót észleltek. Jah, felettébb gyanús, ha az ember külföldön használja a kártyáját. Mert mire is van a Visa meg a MC Classic, ha nem arra, hogy az ember külföldön használja. . . (Zárójeles megjegyzés: estére letiltották a másik kártyámat is. Hja, milyen gyanús, hogy megpróbálok pénzhez jutni ugyanott 2 kártyával, hibátlanul használva mindkét kártyám pin kódját. Grr! Szerencsére csak egy telefonomba került és mindkettőt visszaaktiválták.)

Szóval útra keltünk. A kirándulás első állomása egy kilátópont volt, aztán meglátogattuk a Black Lahu hegyi falut, ahol az emberek nomád körülmények között élnek, és a helyi sámán a fő tanácsadó és orvos. Érdekes az építkezési stílus errefelé. Paiban is többnyire oszlopokon állnak a házak, de azért ott vannak talajra épült kunyhók is. Itt viszont minden ház panorámás és legalább egyik oldalán 2 méterrel van a föld felett. Külön helyiség szolgál főzésre és egy másik alvásra. a házak fából épültek, falaik pálmalevélből font paravánok, vagy deszka. a lakosok furcsa, télapó-puttony-szerű kosarakat hurcolnak a hátukon, meg csak hevernek egész nap.

Fekete Lahu falu

A falu után egy hegyi szentélyhez autókáztunk, aztán továbbmentünk a tartomány fővárosába, Mae Hong Son-ba, ahol megnéztünk pár templomot meg megebédeltünk.

Mae Hong Son

Az útitársak kellemesek voltak. Egy francia srác, aki először barátságtalannak tűnt, de aztán kiderült, hogy csak bélfertőzésben szenved : ) A másik 2 ember egy thai házaspár volt Phuketből és tök jól beszéltek angolul, úgyhogy volt helyi tolmácsunk : D

Délután következett a lényeg. A zsiráfnyakúak. 

Afrikában élnek olyan törzsek, akik fémkarikákat pakolnak a nők nyakára, évente mindig többet és többet, így a nők nyaka fokozatosan megnyúlik és a végén fél méteres zsiráfnyakuk lesz. Az afrikai törzsek esetében ez azért veszélyes - állítólag, - mert a karikák miatt elgyengül a nyak izomzata és nem tudja megtartani a fejet, ha eltávolítják a nyakmerevítőket. Tehát hűtlenség gyanúja esetén egész könnyű megszabadulni a feleségtől. . .

A thai zsiráfnyakúak kicsit szolidabban nyomják. Itt nem nyújtják olyan hosszúra a nyakat, és nem is a csigolyák deformálódnak. Elmagyarázták nekünk, hogy a nyakperecek miatt igazából csak a váll izmai csúsznak lejjebb fokozatosan és ha leszedik az abroncsot, az izmok lassan visszamásznak a helyükre. Lassan. Láttam olyan csajszit, akinek nem volt a nyakán abroncs, mégis olyan volt a tartása, mintha lenne. És hosszú volt a nyaka. Szóval valóban nem halálos leszedni.

A legenda szerint azért viselték a nők a nyakabroncsot, hogy megvédjék magukat a hegyi tigrisek támadásától, amíg a falubeli férfiak vadászni mentek. Mert a tigris csak a nyakba harap. Ha oda nem tud, hazamegy : D

Akkor már logikusabb a hűtlenséges nyaktöréses sztori. . .  

Különben meg az egész falu olyan turistacsalogatós mű-szagú volt. Mintha csak azért lenne rajtuk a nyakdísz, hogy a turistáknak legyen mit nézniük. Aztán meg is kérdeztük és kiderült, hogy valóban motivációs anyagi támogatást kapnak azok, akik hajlandóak a faluban maradni és hordani a fémspirált.

Thai útitársunknak köszönhetően beengedtek minket pár privát lakásba. Érdekes volt. A konyhában se asztal, se pult, volt viszont egy lepukkant fritőz. Mondjuk szerintem áram nem volt a házban. . .

A zsiráfnyakúak után egy barlanghoz mentünk, ahol bambuszból készült lélekvesztővel úsztattak be minket a vaksötétbe. Persze az iPod nem volt alkalmas félhomályban fotózásra, úgyhogy erről most alig vannak képek.  A barlangban cseppköveket meg 4000 éves temetkezési helyeket láttunk.

Este visszaértem a szállásra, teljesen feltöltődve az egész napos kellemes társaságtól.

Nem tudom, mi változott előző nap óta, de a szobatársaim elhívtak este sörözni.

Ez most azért volt, mert társaságot kértem védőangyalaimtól vagy azért, mert megváltozott a kisugárzásom?

Ki érti ezt. . .

Egyedül

Mivel este előrelátóan vettem reggelit magamnak, ma sem kell kimozdulnom, ha nem akarok. És én nem akartam. Csak hevertem a teraszon és hallgattam tovább a hangoskönyvet. Még jó, hogy 12 órányi a szöveg, talán kitart estig kis szünetekkel. Időnként átvonszoltam magam a bambuszágyról a függőágyba, vagy onnan a hintaszékbe, de alapvetően az egész napot a regény szereplőivel töltöttem valahol nagyon messze egy sokkal szervezettebb, számomra is érthető nyelven beszélő világban. Mindig zavart, ha nem értettem a körülöttem beszélőket, ezért is tanultam meg olyan lelkesen több nyelvet. De az a thai nyelv. . . Hát ez nem vonz.

Estére összeszedtem magam. Szinte már kedvem volt embereket látni. elvileg ma már véget ért a Songkran, talán a turisták is leálltak a fröcsköléssel.

Betúráztam a városba. Útközben találkoztam egy bocival, elhaladtam pár fűkunyhó mellett, jobban szemügyre vettem a labilis kis bambuszhidat (az ember komolyan elgondolkodik első átkelés előtt, hogy nem kéne-e inkább a híd alatt átúsznia), élveztem a mosolygós és kedves emberek társaságát az utcán. Hihetetlen. Milyen hely ez?!

Olyan hatása van a falunak, mintha a békére és szeretetre vágyó hippik utolsó menedékként itt ragadtak volna a vietnámi háború elleni protestálásuk után. Mintha a Hair szereplő között járnék. És az az érdekes, hogy az éjszakai túra is olyan biztonságosnak tűnt előző este. Olyan béke van itt, hogy érezni lehet a levegőben. Itt tuti nincs bűnözés. Ide azért jön az ember, hogy kiszakadjon a rideg valóságból. Csodálkozom, hogy nem érzem sehol a fű szagát. Ide az illene. Simán azt várná az ember, hogy mindenki be van állva, azért ilyenek. De nem. Vagy lehet, hogy mégis, de az utcán tilos a dohányzás, szóval nem látni.

Csak simán jó itt lenni.

Az árak normálisak, minden ki van írva, nem kell azt lesni, ki akar lehúzni.

A sétálóutca - mint mindenhol máshol is - éjszakára piaccá és büfésorrá változik. Mennyi mennyi színes dolog! Már Bangkokban beszereztem az első színes, csigás-gyöngyös-köves bokaláncomat, de már látom, hogy ez a hely hatással lesz rám. Szinte ciki konszolidált ruhákban sétálni. És a hajam is milyen kommersz. Sehol egy borotvált folt, sehol egy raszta tincs.

Körbesétáltam a faluban. Hallottam, hogy van a környéken valami meleg vizű gyógyvíz forrás, meg lehet elefántokkal fürdeni a folyóban, meg vannak a környéken zsiráfnyakú törzsek. Gondoltam, másnap felpattanok valami helyi buszra, ahogy szoktam, és körülnézek.

Optimista elképzelés volt, mivel itt, a világ végén, pár kilométerre Burma határától nem nagyon van hova tömegközlekedni. Főleg, mivel a környék gyönyörű, így a turisták előszeretettel pattannak bérelt motorokra és furikázzák be a környéket egyedül. Bal oldalon. Ami nekem még mindig idegen, a thai közlekedés stílusa meg alapból életveszély, szóval nem nagyon akaródzott motorozgatni. Főleg nem egyedül.

Benéztem pár utazási irodába, de elég drága kirándulásaik voltak, és amikor említettem, hogy egymagamegyetlenke lennék, csak vihogtak, hogy neeem, neeem.

Ezt az "only one person?!?!?" döbbenetet már kielemeztük Krabiban a 2 német lánnyal, akik szintén többször szembesültek azzal, hogy az egyedülálló női utazókat a helyiek megpróbálják elrejteni (leghátsó bungalló, legkisebb szoba, stb), meg alapvetően furcsállják, hogy pasi nélkül életben marad egy nő. Szóval nem ütött szíven a reakció, de azért nem ígért túl sok jót. Az ötödik visszautasítás után beláttam, hogy ez reménytelen. Próbálhatok haverkodni a szálláson, hátha tudok csatlakozni motorosokhoz. Társaságban azért mégsem olyan gáz még a bal oldali közlekedés sem. Legalább van, aki mentőt hív, ha mégis elütnek : )


Találtam is 2 brigádot, az egyik a vízesésekhez indult, a másik a forráshoz. Megbeszéltünk egy időpontot délutánra a forrásosokkal. Persze elkerültük egymást. Közben nyilván lecsúsztam a másik társaságról. Hát ez van.

Szóval se csomagtúra, se társaság, se tömegközlekedés. Akkor letöltöm a következő részt a hangoskönyvből és visszavonulok.

Végülis én akartam egyedül lenni, nem? Nem várhatom el a Sorstól, hogy pillanatok alatt alkalmazkodjon megváltozott igényeimhez.

Megkaptam, amit akartam.

Tessék élvezni a magányt! : )

A hippifalu

Megérkezésem után körül sem néztem.

Letettem a csomagomat, kiültem a teraszra, aztán bedugtam a fülhallgatót a fülembe és elmerültem a felolvasott regény távoli világában. 

Kilátás a teraszról a környező hegyekre
(A Himalaya előfutárai)

Pedig a hely szép. Van valami hívogató, valami kellemes benne.

Közben lement a nap, a hőmérséklet is közelített a 30 fokhoz. Jöttek a szúnyogok is. Kezdtem megéhezni én is.

Este 10 körül már nagyon éhes voltam. Reméltem, hogy a szálláson van valami kaja. Nem volt. Menjek be a sétáló utcára. Nincs messze. 500 méter. Csak át kell vágni a mezőn, aztán a patakon. Elemlámpát vigyek. 

Igen, tényleg átjöttem egy patakon idefelé, meg valami rozoga hídon és a mezőn is túráztam hegynek fel. De nem nagyon figyeltem merre megyek, mert a buszmegállóban találtam egy csajszit, aki ugyanoda tartott és őt követtem. Most a vaksötétben semmi humorom kalandtúrázni. De győzött az éhség (egész nap nem ettem, leszámítva a reggeli pirítóst).

Nekivágtam. Emlékezetből. Csak a hold világított. (Elemlámpát nyilván nem vittem, pedig van valahol a táskám mélyén.) Szép lesz itt eltévedni. Vagy nem visszatalálni. Vagy lábat törni. Csupa jó opció.

De szerencsére egyszerűbb volt, mint hittem. Csak le a domboldalon a holdsugár által megvilágított csapáson. A nagy fánál át a deszkákon (nevezzük hídnak) és jobbra. Aztán a folyóparton már látszik a bambuszhíd.  A túloldal meg már a "city".

Meglesz ez visszafelé is.

A bambuszhíd
Sötétben ám az igazi!

A sétálóutca meglepően hangulatos volt. Mintha az 50-es évekbe csöppentem volna vissza. Fiatal lelkű, öregedő testű hippi-apók, hosszú hajú thai csőnadrágosok, raszták, minden tulitarka, batikolt pólók, utcazenészek, VW kisbuszok (az a klasszikus hippis), színes kavalkád, mosolygás, árad a boldogság. Azt a mindenit! Épp erre lesz szükségem!

Az utcán sétálók 90%-a turista, a helyi lakosok sem mind bennszülöttek. És mindenki beszél angolul. Ez a Mennyország lesz. Tuti : )

De majd csak holnap. Ma tényleg ki akarok szakadni a jelenből. Gyorsan vettem valami kaját meg vizet és visszatúráztam a hangoskönyvemhez.

Pai 762

Délelőtt akkurátusan bezacskóztam minden értékesebb cuccomat (laptop és társai), a hátizsákomra ráapplikáltam egy esővédő szemeteszsákot, aztán nekiindultam. Reméltem, hogy sikerül a locsolkodók háta mögött szárazon eljutni a tömegközlekedést jelentő piros furgonokig. És reméltem, hogy így, a 4-ik pacsa-napon talán már mások is unják a locsolkodást és nincsenek annyian az utcán.

Nem jött be. Már az első sarkon futnom kellett a kölykök elől.

A főútra kiérve pedig - ahol a locsolás zöme zajlott - ugyanolyan tömeg volt, mint az előző napokban.

Lemondó sóhajjal konstatáltam, hogy ebből privát taxi lesz, ami minimum ötször kerül többe, mint a piros autó. Már, ha találok egyet is, amelyik hajlandó ünnepnapon dolgozni. . .

Szerencsémre sikerült normálisabb árat kialkudnom egy taxissal, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy 4-en már ültek a kocsin és így minden extra utas extra bevétel volt azonos útvonal mellett. Teljesen szárazon jutottam el a buszpályaudvarra és még maradt is fél órám a buszom indulásáig. 

Megvettem a jegyet, besorakoztam a lepusztult állapotú busz mellé a többi utassal együtt. Néha teljesen következetlenül megpróbál a helyi rendszer kiszámíthatóvá válni, így ez esetben helyre szólt a jegy a buszon. Egy olyan buszon, ahol az amerikai iskolabuszokhoz hasonlóan csak padok vannak. Kicsit jobban megnéztem a jegyemet.

Ó, ne! Ez nem is a 12:30-as buszra szól, hanem a 16 órásra! Hogy miért nem bírnak értelmesen viselkedni?!

Visszamentem a kasszához. Közölte a csaj, hogy a 12:30-as busz tele van, nem adhat el rá jegyet. 

Hát. Ez azért nem ilyen egyértelmű ám. Állva is lehet utazni és inkább állok 4 órát, mint itt üljek 4-et, hogy aztán még utazhassak 4-et.

Megkérdeztem a buszvezetőt, lehet-e nála is jegyet venni. Persze, szálljak csak fel.

Kételkedve néztem rá, de több információra nyilván nem számíthattam. Szokás szerint ezt is csak úgy a válla felett bökte oda. Felszálltam, leültem, vártam a közelharcot a székért. (A másik jegyet sikerült visszaváltanom. Döbbenet.)

Hamar világossá vált, hogy a kiosztott helyjegyek miatt nem lesz ülőhelyem. Négy óra. Hm. Azért az nem kevés. De egy hónap thaiföldi kirándulgatás után már nem maga az időtartam aggasztja az embert. Az tök oké. Itt minden buszút legalább ennyi. De hogy ennyit állni a 40 fokban a szerpentineken. . . Hát még mindig jobb, mint itt csövezni. Mehetnékem van. Megyek és kész.

Közben megjött az, akinek a jegye az általam foglalt helyre szólt. C'est la vie. Buktam a helyet. Megjelent a kaller is. Nincs jegyem? Tele a busz, szálljak le. De én állni szeretnék. Azt nem lehet. A francokat nem. A helyiek is mindig állnak. Akkor ülök a lépcsőn. 

Sóhajtott és adta a jegyet. 

Wow! Fele annyiba került, mint előre váltva! Jó tudni!

Végre nekiindult a busz. Persze csomagtartója nem volt, az utasok nagy része meg hátizsákos turista volt, úgyhogy az állóhely nagy részét a csomagok tették ki. Le sem tudtam ülni a lépcsőre, ahogy terveztem, mert nyakamba csúszhattak bármelyik kanyarban a táskák a halomról. Meg az ajtót sem csukta be a drága sofőr (a jobb légkondicionálás érdekében), így a kanyarban kiesés veszélye is fent állt volna a lépcsőn ülve.

De nem ez volt a legrosszabb. . . 

Hanem a víz. Az út szélén ugyanis még tartott a Songkran. És a lelkes pacsálók locsolták a járműveket. Ami még önmagában nem tragédia. De mivel az ajtónk nyitva volt, nagyjából 100 méterenként kaptuk a zuhanyt. A második fürdetés után sorra becsukogattuk az ablakokat, de a nyitott ajtón bezúdított vödörnyi vizek így is értek mindenkit. A sofőr előzékenyen lassított minden támadásnál és várt, amíg a helyiek slaggal, vödörrel jó alaposan beöntöznek a buszba. Negyed óra múlva már ázott ürge volt mindenki, úszott a padló, tocsogtak a hátizsákok, bennük mindenki értékeivel. Nem volt vicces. Előkotortam egy nejlonzacskót és megpróbáltam a kishátizsákomat (iratok, laptop, telefon) még jobban beburkolni. Már a plafonról is csöpögött a víz egy slagos támadás következtében. És senki nem szólt egy szót sem. A magyar virtus már meglincselte volna a humoros kedvű sofőrt, az tuti. Én is kezdtem húzogatni a számat, de tudtam, hogy tehetetlen vagyok. Itt ez a szokás, egy kis víztől nem lesz semmi bajunk. Jah. Csak itt most nem csak mi vagyunk, hanem olyan dolgok is, amik nem száradnak meg, ha egyszer eláznak. De nyilván ez itt személyes szociális probléma. Hülyeség volt arra számítani, hogy egy zárt buszon utazva majd megúszom szárazom. Mea culpa.

Egy fehér felső volt rajtam. Kb az egyetlen kulturált felsőm, amit eddig tisztán őrizgettem (a mosás mindig gond egy ilyen utazásnál). Mikor az első foltot megláttam rajta, nem is értettem, mi az és hogy került rá. Aztán észrevettem. Hogyaza!!! Ezek nem csak vizet locsoltak be a buszba, hanem tamarind levet is. Mert az szerencsét hoz. De a ruhából meg nem jön ki!!!!! 

Néztem a rózsaszín pacákat a fehér blúzom nyakán és próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak egy ruha. Hogy nekem kell alkalmazkodnom a helyi viszonyokhoz. Vehettem volna fel sötét felsőt is. Ja, ha tudtam volna. Meg, hogy ha ezen a pár folton múlik a jövőbeli szerencsém, akkor nem is kár érte. De már nagyon elegem volt. Ez az egész ország idegpróbáló. Nem vágytam másra, mint leülni egy csendes sarokban és egyedül lenni. Távol az idiótáktól.

A busz meg csak döcögött. Végül 6 óra alatt értünk oda. Az utolsó 2 órában lett helyem, mert valaki leszállt. Nem tudtam, örüljek-e neki, mivel ülve sokkal nagyobb felületen ért a be-bezúduló víz. De bedugtam a fülhallgatót a füleimbe és hallgattam a hangoskönyvemet. Elszakadtam a külvilágtól. Csak a testemre fröcskölő víz rángatott vissza néha, de már az is csak mellékes tényező volt.

A faluba megérkezve nekiindultam a vendégház felé vezető útnak. Pár kretén turista vödörrel várta az érkező hátizsákosokat. Neee, csak ne megint! Már tényleg nagyon unom.

Tök kulturáltan megkértem a srácokat, hogy kíméljenek meg. Jó fejnek tűntek. Mondták, hogy szárazon nem haladhatok tovább, de azért figyelembe vették a kérést és csak a lábszáramat locsolták le. Jó. Ez még tök oké. Elrebegtem egy köszönömöt és magyarázatként hozzátettem: Tudod, csak a laptop miatt.

Erre a köcsög paraszt: Jaaaa, laptop?! - és ezzel a hátamra borított egy vödörnyi vizet.

Őszintén fogalmam sincs, hogy úszta meg élve. Ráüvöltöttem, mondtam pár dolgot az IQ-járól meg az anyjáról, de tovább haladtam.

Ja, a 762 a kanyarok száma Chiang Mai és Pai között.

Minden második hűtőmágnest és pólót ezzel a felirattal dekorálnak arrafelé.

2556 április 14

Ez a mai dátum.

A buddhista időszámítás Buddha halálát veszi alapul, így egy picit előrébb járnak.

Az újév első napján tradicionális thai ebédet főzött vendéglátóm, Samart. Volt vagy 10 fogás, és hogy tuti elfogyjon, meghívott pár CSest, akik a városban időztek.

Samart főz.
A konyha különben az udvaron van.

A pici udvaron voltunk vagy 30-an a végén. Mindenféle nemzetiség. Az ételek érdekesek voltak, még az ízük is jó lett volna, ha nem lett volna mind annyira csípős, hogy gyűszűnyi falatokban bírtam csak belekóstolni és minden harapás után 5 percig jeget szopogattam. Egy leveses tányér mennyiségű ételben 6-8 brutális csili paprika figyelt. Már az ehetetlen kategória. Mondjuk egyébként sem szeretem a csípős ételeket, de ahogy a thaiok fűszereznek, az már emberfeletti. 

Másnap még elmentünk a templomba is tiszteletünket tenni Buddha előtt és megfürdetni pár kisebb szobrot (szerencsét hoz) tamarindos vízzel, de ezzel le is tudtuk a Songkrannal kapcsolatos hagyományőrzést.

Viszont eddigre már besokalltam a locsolkodástól. Hogy nem lehet kimenni az utcára rendes ruhában. Illetve ki lehet, csak nem jössz vissza szárazon. Meg se pénzt, se telefont ne vigyek magammal. A házzal szemközti közértig sem jutottam el víz nélkül. Valamelyik szomszéd látta, hogy kimentem az utcára és visszaúton (15 méter) lesből levízipisztolyozott. Ez már nem vicces. De tényleg. Ideje odébb állni.

Hallottam egy kis faluról Chiang Maitól nem messze, ahova minden turista ellátogat. És mindenki imádja. Nem tudják megmondani, pontosan miért.

Hát akkor megnézem saját szememmel. Irány Pai.