Porfészkek

Szóval Nong Khiaw az úticél.

Reggel jó korán indultam, de közvetlen buszjárat nem volt aznap. Akkor irány Oudonxai, onnan megy másik helyi busz Nong Khiaw-ba. Darabja kb ezer ft. Még a végén szállással együtt is kevesebbe fog kerülni az utam, mint a hajókázás?!

Luang Namtha pályaudvarán volt szerencsém 3 órát várakozni a buszra. Közben összehaverkodtam az egyetlen angolul beszélő emberrel, egy kávézó tulajával, aki 23 éves és ott lakik a kávézóban. Ez itt általános különben. Legalább nem cseszi el az ember a fél életét a munkába járással : )

A srác angoltudása érdekes volt. A következő feliratot tette ki a pultjára. 

Várom a megfejtéseket : )

De azért jót beszélgettünk és engedte, hogy feltöltsem nála a laptopom aksiját. Cserébe vettem neki is ebédet. 

Aztán valami ködös szöveget kezdett nyomni valamiről, ami nem volt világos. A fenti angol használatával persze. Nem csoda, hogy először nem értettem : )

Aztán kiderült, hogy meg akar kérni, hogy ellenőrizzek le egy angol nyelvű levelet, amit az EU-nak írt, hogy támogatást kérjen a laoszi falusi emberek számára. A hegyi falvakban szövésből élnek a lakosok, és ha a szőttest nem tudják eladni, nincs pénz, nem tudnak alapanyagot venni, megáll a munka és se ételt, se semmit nem tudnak venni. Az oktatás mint olyan nem létezik, orvosi ellátás zéró, esélyük sincs feljebb kapaszkodni.

Tök megható volt, hogy bízik benne, hogy a levele célba ér és bárkit is érdekel : (

Azért drukkolok neki.

A levél nyelvezete persze olyan volt, hogy ki lehetett hámozni a lényeget, bár körülményesen, de ha bele akartam volna javítani, át kellett volna fogalmaznom az egészet A-tól Z-ig. Közben meg mennem kellett a buszhoz. Úgyhogy biztosítottam róla, hogy végülis érthető, amit írt, bár kicsit furcsa. Nem aggasztotta.

A busszal 4 órányi zötykölődés után (poros hegyi utak, aszfalt sehol) érkeztem meg Udonxai-ba, ahol elvileg van busz az úticélomhoz. Ja, csak nem aznap. Napi egy busz jár. Ahhh! Mi a fenét csináljak itt másnap reggelig?!

Az egész falu nem volt más, mint házak a főútvonal két oldalán, plusz a buszpályaudvar (akkor még nem tudtam, hogy a buszpályaudvar már komoly infrastruktúrának számít errefelé).

Volt egy busz délután Pakmong-ba, de nem tudtam, hol van és mire jó az nekem, meg ki tudja, onnan hogyan és mikor jutok tovább. Jó lesz nekem a közvetlen járat másnap reggel. Kivettem egy szobát a legközelebbi panzióban, ahol friss volt az illat és tiszta volt az ágynemű (5 EUR), és megírtam a blogbeli elmaradásaimat. Máskor úgysincs időm, mert van mit csinálni. Itt meg semmi más.

Reggel jó korán átugrottam a pályaudvarra, hogy jegyet vegyek (ja, mert előző nap nem lehetett valamiért). 

Közli a pénztáros, hogy ma nincs busz oda. Mi van?!?! Ne vicceljünk itt, kérem. Akkor megyek abba a Pakmong-ba. Oda sincs. Az ugyanaz a busz lenne.

De mi az, hogy nincs busz? Miért?

Nem tudja. Nem jött reggel a busz. Úgyhogy ma nincs.

Ezzel nem sokat lehet errefelé kezdeni, mert a legtöbb buszjárat privát üzemeltetésű. Általában a férj vezet, az asszony a kalauz, a gyerekek meg segítenek csomagokat rakodni. Szóval, ha családi ünnep van, nem jönnek dolgozni.

De nem tetszett a csaj stílusa, úgyhogy nem hittem neki.

Sétálgattam, kérdezősködtem, reméltem, hogy találok valakit, aki tud angolul és segít.

Pár percenként visszamentem a pénztárhoz és mosolyogva érdeklődtem, tuti nincs-e busz.

Arra már rájöttem az elmúlt egy hónap alatt, hogy Ázsiában az emelt hangnem nem segít (pedig otthon milyen jól működik). Ha az ember morcosan beszél, elkezdenek röhögni. Az ő kultúrájukban csak a bolondok mutatják ki a negatív érzéseiket. Szóval mosoly. Még ha nehéz is. Tiszta terápia nekem ez a kontinens : D

Úgy negyed óra múlva találtam egy pasit, aki valami ottani dolgozó lehetett és látta, hogy közvéleméynkutatok. Megkérdezte, mit akarok. Mondtam neki. Intett, hogy kotorjak a pénztárhoz a jegyért. De - mondom - ma nincs busz állítólag.

Furcsállotta. Odajött velem. A csajszi neki is valami elutasítót mondott, de közben zavarban volt. Szerintem van busz, de nem akarják, hogy menjek : )

Addig-addig erősködtem az embernek, míg kiderítette nekem, hogy abba a Pakmong-ba el tudok menni a Luang Prabang-os busszal is. Jó, akkor aggyá babám egy jegyet és felejtsük el egymást!

Feltuszkolódtam a nemsokára induló buszra. Barkasznál picit nagyobb izé, beleerőszakolva 20 ülés. Az ülések akkorák, hogy én a dromedár 53 kilómmal mindkét oldalon lelógtam róluk. Persze csak addig, amíg a két üléssor közötti egylábú pótszéket (25x25 cm) le nem nyitotta egy überkövér nagymama és helyet nem foglalt a bal combomon. Négy órás út. Juhú!

Induláskor a pénztáros csajszi felszállt és ellenőrizte a jegyeket. Ahha! A családi biznisz. Nyilván nem akarta, hogy másik busszal menjek a szomszéd faluba, ha rákényszeríthet a reménytelenséggel arra is, hogy az ő buszukkal menjek Luang Prabangba. Akkor mégsincs paranoiám, csak tapasztalataim. Jól megszívta, hogy csak félútig megyek, de foglalom a helyet a buszán.

Az a bizonyos Pakmong, ahova megérkeztem, nem volt más, mint egy útszéli büfésor műanyag asztalokkal, ahol a nagy kanyar előtt megállnak a buszok és megebédeltetik az utasokat. Ugyanis az a busz, amivel én jöttem, ment tovább Luang Prabangba. Összesen 7 órás utazással. Szörnyű még belegondolni is! Inkább az átszállogatás kálváriája, ami kalandként is felfogható, mint izomcsorbulás a gyerekülésben fél napig.

Pakmong

Szóval elvileg innen megy valami busz. Vagy tuctuc. Nem úgy nézett ki a hely, mint ahol a büfén kívül bármi is van. Na persze a por. Az van még. Bőven. Durva színe volt a bőrömnek is. Olyan okkeres.

Senki nem beszélt egy nyikkot sem angolul, de még a panzióban sem. Ha ismételgettem úticélom nevét, mutogattak a kanyar felé. Jó, jó, értem én, hogy arra van, de 26 km, nem gondolod, hogy gyalog gondoltam. És de. Úgy látszott, mindenki azt hiszi, hogy csak az útirány érdekel. Kicsit elbizonytalanodtam. A másik busz, ami a városba megy, még itt van, ebédelnek ők is. Lehet, hogy fel kéne adnom a kis falvak meglátogatását és biztosra menni? Mikorra jutok én innen és hova?!

Közben meg az éhhalál küszöbén jártam, mert a hirtelen buszcsere miatt nem volt időm reggelizni. Beültem a büfébe és mutogattam, hogy adjanak enni. Mit tud csinálni az ember, ha senki nem ért semmi? : S

Nem voltam biztos benne, hogy lesz ebből kaja, abban meg főleg nem, hogy számomra is ehető lesz, de jobb megpróbálni, mint az éhségtől lehangoltam várni a semmire.

Kaptam egy tányér nagyon finom levest (húsleves tésztával, olyasmi, mint a smack levesek, amit egyébként is szeretek). Volt benne valami furcsa hús, ami ránézésre marha volt, de ízre ismeretlen. Gondolom, kutya : D

Épp csak elkezdtem enni a levest, mikor feltűnt a színen a busz, ami akár még jó is lehetett nekem. Mekkora mázli már, hogy nem kell másnapig várni. Leintettem, mondtam az úticélt és bólogattak. Spuri a táskámért. A sofőr öccse segített felrakni a buszra, közben a büfés néninek elpantomimeztem, hogy adjon zacskót az elviteles levesemnek. Adott. Értette. Nem buták ezek, csak sokszor másképp gondolkodunk : )

Felrongyoltam a buszra, aztán kicsit savanyú arccal néztem, ahogy a sofőr lehúzódik az út szélére és beparkol a büfék mellé. Ebédszünet. Azanyád! Akkor nem lehetett volna jelezni valahogy, hogy ne ugráljak a csomaggal meg a levessel?! Persze semmi panasz. Van busz. Ez már több, mint amit vártam. Mosolyogtam. Sőt röhögtem. 

Alig egy órányi zötykölődés után letudtuk a 26 km-t és megérkeztem végre Nong Khiaw-ba, ahol 6 európai arcú turista integetett a buszomnak. Micsoda fogadóbizottság. Kiderült, hogy ők Vietnámba tartanak és elvileg van egy busz, ami oda megy, de senki nem tudja megmondani, mikor és hogy egyáltalán jár-e. 

Úgyhogy itt partiznak az út mellett és várnak a buszokra. Letelepedtem hozzájuk. Megérkeztem : )