Ton Sai első pillantásra egy strandoló helynek tűnik.
Második pillantásra viszont Jamaikában érzi magát az ember. Rasztafejek kódorognak mindenfelé, mindenki arcán elégedett mosoly, raeggie zene árad a klubokból, mindenki laza, boldog és nyugodt, a helyszín tisztaságát illető hiányosságok pedig senkit nem zavarnak. Ja, és süt a nap.
Aztán az ember picit jobban körülnéz, és rájön, hogy egy felnőtteknek készült játszótéren van. Hinták lógnak a fákról, kajakbérlés, különböző extrém sportok, sziklamászás, éjszakai sziklamászás, party itt party ott, a vendéglátóipari egységek (nevezzük heverő-bárnak) otthonos kuckókként vannak kialakítva, székek helyett mindenhol napozószőnyeg párnákkal, chill-out zenével.
Az egyik bárban, ahova este benéztünk Simonével és Nadírral (az útmutató srác, aki különben Algériából jött), találtam kifeszítve egy kötéltáncos kötelet.
Mondanom sem kell, azonnal elvesztette a vonzerejét bármiféle kuckós heverő meg ital. Előtörtek belőlem óvodáskori álmaim, amiket azóta sem adtam fel. Cirkuszban akartam dolgozni : D
Jó, jó, igazából a trapéz a nagy szerelmem, légtornász akartam lenni és még nem tettem le róla, de azért a kötéltánc sem egy rossz móka.
Volt a kezdőknek egy rövid és alacsony kötél (fél méter magasan és 2 méter hosszan), ahonnan aztán egész este nem lehetett levakarni. Először persze azt sem tudtam, hogy kezdjek hozzá a sétához. Mert ugye az ember ráhelyezi a lábát és arra a testsúlya egy részét, erre a kötél ezerrel elkezd remegni és ugrálni. Erre meg aztán lehetetlen felállni. És ott maradni meg főleg.
Ahogy elmélkedem a kötél felett, odajön egy srác és felveszi a kötél mellett levetett papucsát (mezítláb mászkálni itt tök normális dolog). Gyorsan meg is interjúvolom kötéltáncos tapasztalatairól. Mondja, hogy ő is tegnap látott ilyet először közelről, de nem olyan nehéz, csak arra figyeljek, hogy hogyan teszem rá a talpamat és nézzek egy pontra, amíg sétálok. Na, ez nem hangzik komplikáltnak. Az egy pontra nézés már jógában és balettban is működött. Megpróbálom, és hú jé wáú, sétálok azonnal 2 lépést. Hiába, tudtam én, hogy őstehetség leszek és életem karrierjét szalasztottam el, amikor nem szöktem meg 5 évesen valami vándorcirkusszal : - D
Aki ismer, az tudja, hogy nincs számomra elfogadhatatlanabb, mint ha valami nem megy úgy, ahogy elképzelem, úgyhogy innentől nem kérdés, hogy fáradhatatlanul, szünet nélkül ugrálok vissza a kötélre egész este. Kb 2 óra elteltével eljutok a kötél másik végéig és megérintem a fatörzset. Na, ennyi volt a mára kitűzött cél, le lehet ülni és szusszanni. Persze ömlik rólam a víz, mert hiába van éjszaka, van vagy 30 fok, én meg tornaórát megszégyenítő edzést tartottam magamnak.
 |
| Sajnos rendes fényképezőgép nélkül ennyi az esti képek minősége |
Este visszamentünk a bárba, és alig vártam, hogy újra gyakorolhassak. Persze most nem volt üres a hely. Vagy 10 ember szórakozott a különböző szintű köteleken. Megfordulás, leguggolás, hátrafelé séta. És mindezt a magasabb köteleken. Ez valami cirkusz társulata itt?!
De nem. Megszólítom az egyik csajszit, aki gyakorlónak látszik. Kiderül, hogy nem cirkusz ez. Csak olyan emberek, akiket ez szórakoztat. Hát mindjárt haza se megyek innen!!!
Elmondja a csajszi, hogy hogyan kell rendesen ráállni a kötélre, és hogy először ne a sétával kezdjem, hanem tanuljak meg megállni a kötélen egy lábbal.
Meghallgatom, koncentrálok, felállok, és. . . hát most mondjatok el bármiféle beképzelt önteltnek, de baszki, megálltam a kötélen majdnem 1 percen keresztül 1 lábon. El sem hittem. Igaz, hogy utána másnapig tartó izomláz állt a jobb combomba, de simán megérte. Álltam a kötélen! Innentől már csak gyakorlás kérdése továbbfejlődni.
Kár, hogy másnap elutazunk a szigetről, mert most kezdett csak igazán érdekesé válni!
Komolyan alig várom azóta is, hogy találjak egy kifeszített kötelet valahol és gyakorolhassak. Nem is emlékszem, volt-e már valaha olyan sportág az életemben, amit ilyen megszállottam akartam gyakorolni.
Talán a trapézon lengés még túltenne rajta. . . : - D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése