Szóval leléptem Paiból.
A lelépés mókás volt. Lehet távozni kisbuszokkal, amit előre le kell foglalni, vagy a - számomra - jól bevált tömegközlekedős buszokkal. Mivel a Songkran véget ért, zuhany nem várható, a nagyobb busz jobb a gyomornak a szerpentineken, inkább azzal megyek. Viszont arra nincs előre váltott jegy.
12:00-kor indul a busz. Odaballagtam 11-re, hogy legyen időm ebédelni is, amíg várok.
Fél 12-re már vagy 30-an vártunk a buszra. A busz 30 fős.
12-relettünk 50-en.
A busz késett. Egy órát. Addigra már 80-an álltunk a megállóban. Ez érdekes lesz. . .
 |
| Ilyen busz volt |
Végre begördült a járgány. Csomagomat cibálva igyekeztem úgy helyezkedni, hogy az ajtó közelébe kerüljek. A sofőr mókás volt. Oda-vissza tolatgatott, végül megállt úgy, hogy senki ne legyen ajtó közelében. Lefékezett. A tömeg tódult felfelé. A leszállóknak semmi esélyük nem volt. De úgy tűnt, nem is nagyon akarnak leszállni. Baszki, ezek a befelé jövő buszra felugráltak az út mentén és most bebetonozódva tartják a helyüket. Milyen okos. Pont ezt a megoldást javasoltam az egyik velem várakozó angolnak, csak nem tudtuk, hol van útközben sansz felugrálni. Na, majd legközelebb : )
Most viszont fel kell préselődnöm, mert a következő busz csak holnap megy, a minibuszok meg szintén tele vannak.
Szerencsére jól szocializálódtam magyar környezetben, így hamar az ajtóhoz jutottam. Kb 10 ember tudott felszállni a buszra a velem várakozó 80-ból, de én benne voltam. Igaz, hogy a táskám a mellkasomon támaszkodott, én meg kilógtam az ajtón, de innen már csak pár lépés a busz belseje. Csak nyomni kell a tömeget. Más is nyomta, úgyhogy hamarosan feljebb préselődtem. Az alsó lépcsőn álltam, de már ketten kapaszkodtak mögöttem. Legalább nem esem ki. Megy ez!
Úgy 10 percet lóghattam az ajtóban, de még nem indultunk. Közben meg valaki a már fent ülők közül észbe kapott és kitalálta, hogy inkább leszáll. Az nekünk elvben jó. Már csak a kivitelezést kell megoldania. Legjobb lenne, ha leszállna. Szó szerint.
Az ember felmászott a mellette ülő hátára, onnan át a csomagokra (mert ugye nincs csomagtartó, a bőröndök és hátizsákok is velünk utaznak), majd megrekedt mellettem. Én se előre, se hátra, semerre. Végül az ember kreatívan átmászott a fejemen. Még jó, hogy jó kedvem volt és nagyon elszánt voltam, hogy utazni akarok, különben nem találtam volna viccesnek a szitut.
Eggyel beljebb jutottam.
Vártunk. Mire?
Közben még valaki bepánikolt az állapotoktól és kimászott az ablakon. Plusz egy hely. Valahogy besírtam magam a leghátsó sorban hatodiknak az 5 mini ülésre. Juhú! Ülőhely! Mikor a lábam alá (illetve a lábamnak szánt helyre) került még egy bőrönd (az egyik, ajtóban lógó turista tuszakolta fel), már nem voltam biztos benne, hogy tuti jó lesz 6 órán keresztül nyakamba húzott lábbal, kicsavart térdekkel (előttem is volt bőrönd) utazni. De ha már fent vagyok, le nem szállok!
De hogy ez így fog tartani 6 órán keresztül a szerpentineken?! Jaaaajjj!
Elindultunk. Kb 1 óra múlva éreztem, hogy ha nem tudom kiszabadítani a térdem a csavart állapotából, örökre úgy marad. Szívem szerint felálltam volna, mert az még mindig kényelmesebb, de nem volt talpalatnyi hely sem. Az ajtóban nyomorgók is ferdén, kicsavarodva álltak, mert a lábaik alatt csomagok hevertek.
A busz persze alig bírta a terhelést, kb 25-tel haladt. Ha belegondolok, hogy 1 hónapja még a 3 órás luxus buszozás gondolata is libabőrössé tett, most meg aggodalom nélkül nézek elébe 6 órányi tortúrának egy kivénhedt iskolabuszon a bőröndök tetején kuporogva. . .
Hát igen, Ázsia jót tesz a tűrőképességnek.
Lehet, hogy ezért kellett idejönnöm?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése