Ton Sai

Sigfrid csütörtökön repült haza, Simone csak vasárnap.

Még utolsó strandolás címszóval elmentünk együtt Railey Beachre. Igaz, hogy itt már voltam a japán csajszival, de olyan nagyon konkrét programom nem volt a hétvégére, Simone meg nagyon jó társaság, úgyhogy megbeszéltük, hogy Railey-n töltünk 3 napot.

Krabiból kétféleképpen lehet eljutni Railey-re:

1. Kistehereautóval (a platóján két pad) Ao Nangba, onnan meg hajóval

2. Krabiból egyenesen hajóval

A gond csak az, hogy minden jármű akkor indul csak el, ha megvan a minimum létszám. Ami a kisbusznál gyorsan összejön, az Ao Nang-i hajóknál sem gond a 8 fő, de Krabiban sokat kell várni, mert minden utas inkább a biztosra hajt és elbuszozik Ao Nang-ig.

Minket még a hostelünk teraszán leszólított egy hajós ember, hogy elvisz mindket egyenesen Ton Sai-ig (ami Railey olcsó  szállásos partszakasza), így nem kell a csomagunkkal vonulgatni. Árban ugyanannyi így is, mint átszállással, úgyhogy belementünk.

Az ember aszonta, 10 percen belül elindulunk.  Persze nem indultunk. Még fél óra múlva sem. De a francnak sem volt kedve a csomagokkal visszamászni a kikötőből, úgyhogy vártunk. Akárhányszor rákérdeztünk, már csak 5 perc volt hátra. Hogy mire vártunk, az rejtély, bár valószínüleg azt várta, hogy teljesen tele legyen a hajó, mi meg csak 4-n voltunk (éjjel ismertem meg a szobámban még egy német csajt, aki épp Railey-re készült, úgyhogy elhívtam).

Végül közel 1 óra szöszögés után elindultunk. Hurrá!

Ton Sai-ról nem sokat tudtam, csak annyit, hogy olcsóbb, mint Railey és sok a szórakozóhely. Meg, hogy alacsony vízállásnál át lehet onnan sétálni a tengerben Railey West-re.

Sigfrid előrement strandolni, mi meg Simonéval nekiálltunk szállást keresni. Rögtön a parton volt egy térkép, melyik fogadó merre van. Kinéztünk egyet, ami pont a parton volt (ne kelljen már gyalogolni). Mielőtt igent mondtunk volna a szállásra, meg akartuk nézni a szobát. És milyen jól tettük. Igaz, hogy olcsó a hely (500 B per szoba), de nem kőböl épült a bungalló és az egész sötét és nyomasztó. A szeméthegyeket meg meg sem említem.

Továbbmentünk egy másik szállásra, ami messze volt a parttól, de legalább jót írt róla a Lonely Planet útikönyv.

A jobb alsó sarokban látszik 2 másik kalandtúrázó.
Ekkor még nem sejtettük, hogy csak az út első tizedénél járunk...

Itt olcsóbb és szebb és tisztább volt a bungalló, úgyhogy itt maradtunk.

Cuccok le, irány Railey, hogy Sigivel találkozzunk.

Nekiindulunk a parton, ahogy mutatták az útirányt. Kicsit magas a vízállás, mert elvileg bokáig kellene gázolnunk, mi meg lassan derékig járunk a vízben. És különben sem 5 méter, mert már vagy 10 perce jövünk és még nem látszik a szikla mögött a másik strand.

Sziklamászással kombinált kavicsokon pipisedés és strandtáskát a levegőben egyensúlyozás után érkeztünk meg kicsit bosszúsan Raileyre. Úgy fél óra elteltével. Hát pont nem terveztük, hogy kalandtúrázunk a 40 fokban.

És este ugyanez visszafelé?! Na, azt már nem!

Hajóval is lehetne jönni, ami nincs több 2 percnél, de elkérnek érte fejenként 2000 Ft-ot. Meg állítólag van valami hegyi út, keresztül a dzsungelen. Na, majd azt nézzük meg este, ha nem lesz addig apály.

Persze nem lett. Egész napos heverészés után kivártuk a - szerintünk - aktuális időt az apályhoz, de a víz csak nem ment lejjebb. Mint kiderült, minden nap máskor van apály és aznap épp éjfélkor lesz. Hát addig azért nem várunk. Akkor még sötétedés előtt vágjunk neki az erdőnek.

Persze útjelzés sehol, a helyieket reménytelen megkérdezni, mert csak a taxihajóra mutogatnak (unokatesó), ha meg a gyalogos ösvényhez ragszkodunk, azzal rémisztgetnek, hogy 2 órányi séta lesz.

Végül nekiindulunk a különböző információkból vont átlag alapján. El is jutunk az első kereszteződésig a domboldalban. Persze semmi jelzés, viszont az út mindkét irányba egyformán van kitaposva. Szuper. Menjünk balra! Ne, ne, inkább jobbra.

Egyszercsak feltünik egy srác és mosolygva int a bal oldali ösvény felé, aztán neki is indul annak az útnak. Jó, kövessük. Ő is turista, de ezek szerint már járt ezen az úton. Nem is szól hozzánk, csak halad előttünk. Ez kedves tőle, mert ha belegondol az ember, hogy egy pasi épp elvisz az erdei útra két csajt, akkor az furán jönne ki, ha még ismerkedni is akarna. Ő viszont nagyon tisztelettudóan csak halad előttünk és mutatja az utat.

A végén én szólítom meg.

Nagyon jó fejnek bizonyul, és angolul is jól beszél. Hazáig dumálunk, aztán megegyezünk, hogy este találkozunk egy italra a Freedom bárban.

De mekkora mázli már, hogy összefutottunk vele! Ha ő nem lett volna, még mindig ott kóvályognánk a domboldalban. . .