Pai 762

Délelőtt akkurátusan bezacskóztam minden értékesebb cuccomat (laptop és társai), a hátizsákomra ráapplikáltam egy esővédő szemeteszsákot, aztán nekiindultam. Reméltem, hogy sikerül a locsolkodók háta mögött szárazon eljutni a tömegközlekedést jelentő piros furgonokig. És reméltem, hogy így, a 4-ik pacsa-napon talán már mások is unják a locsolkodást és nincsenek annyian az utcán.

Nem jött be. Már az első sarkon futnom kellett a kölykök elől.

A főútra kiérve pedig - ahol a locsolás zöme zajlott - ugyanolyan tömeg volt, mint az előző napokban.

Lemondó sóhajjal konstatáltam, hogy ebből privát taxi lesz, ami minimum ötször kerül többe, mint a piros autó. Már, ha találok egyet is, amelyik hajlandó ünnepnapon dolgozni. . .

Szerencsémre sikerült normálisabb árat kialkudnom egy taxissal, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy 4-en már ültek a kocsin és így minden extra utas extra bevétel volt azonos útvonal mellett. Teljesen szárazon jutottam el a buszpályaudvarra és még maradt is fél órám a buszom indulásáig. 

Megvettem a jegyet, besorakoztam a lepusztult állapotú busz mellé a többi utassal együtt. Néha teljesen következetlenül megpróbál a helyi rendszer kiszámíthatóvá válni, így ez esetben helyre szólt a jegy a buszon. Egy olyan buszon, ahol az amerikai iskolabuszokhoz hasonlóan csak padok vannak. Kicsit jobban megnéztem a jegyemet.

Ó, ne! Ez nem is a 12:30-as buszra szól, hanem a 16 órásra! Hogy miért nem bírnak értelmesen viselkedni?!

Visszamentem a kasszához. Közölte a csaj, hogy a 12:30-as busz tele van, nem adhat el rá jegyet. 

Hát. Ez azért nem ilyen egyértelmű ám. Állva is lehet utazni és inkább állok 4 órát, mint itt üljek 4-et, hogy aztán még utazhassak 4-et.

Megkérdeztem a buszvezetőt, lehet-e nála is jegyet venni. Persze, szálljak csak fel.

Kételkedve néztem rá, de több információra nyilván nem számíthattam. Szokás szerint ezt is csak úgy a válla felett bökte oda. Felszálltam, leültem, vártam a közelharcot a székért. (A másik jegyet sikerült visszaváltanom. Döbbenet.)

Hamar világossá vált, hogy a kiosztott helyjegyek miatt nem lesz ülőhelyem. Négy óra. Hm. Azért az nem kevés. De egy hónap thaiföldi kirándulgatás után már nem maga az időtartam aggasztja az embert. Az tök oké. Itt minden buszút legalább ennyi. De hogy ennyit állni a 40 fokban a szerpentineken. . . Hát még mindig jobb, mint itt csövezni. Mehetnékem van. Megyek és kész.

Közben megjött az, akinek a jegye az általam foglalt helyre szólt. C'est la vie. Buktam a helyet. Megjelent a kaller is. Nincs jegyem? Tele a busz, szálljak le. De én állni szeretnék. Azt nem lehet. A francokat nem. A helyiek is mindig állnak. Akkor ülök a lépcsőn. 

Sóhajtott és adta a jegyet. 

Wow! Fele annyiba került, mint előre váltva! Jó tudni!

Végre nekiindult a busz. Persze csomagtartója nem volt, az utasok nagy része meg hátizsákos turista volt, úgyhogy az állóhely nagy részét a csomagok tették ki. Le sem tudtam ülni a lépcsőre, ahogy terveztem, mert nyakamba csúszhattak bármelyik kanyarban a táskák a halomról. Meg az ajtót sem csukta be a drága sofőr (a jobb légkondicionálás érdekében), így a kanyarban kiesés veszélye is fent állt volna a lépcsőn ülve.

De nem ez volt a legrosszabb. . . 

Hanem a víz. Az út szélén ugyanis még tartott a Songkran. És a lelkes pacsálók locsolták a járműveket. Ami még önmagában nem tragédia. De mivel az ajtónk nyitva volt, nagyjából 100 méterenként kaptuk a zuhanyt. A második fürdetés után sorra becsukogattuk az ablakokat, de a nyitott ajtón bezúdított vödörnyi vizek így is értek mindenkit. A sofőr előzékenyen lassított minden támadásnál és várt, amíg a helyiek slaggal, vödörrel jó alaposan beöntöznek a buszba. Negyed óra múlva már ázott ürge volt mindenki, úszott a padló, tocsogtak a hátizsákok, bennük mindenki értékeivel. Nem volt vicces. Előkotortam egy nejlonzacskót és megpróbáltam a kishátizsákomat (iratok, laptop, telefon) még jobban beburkolni. Már a plafonról is csöpögött a víz egy slagos támadás következtében. És senki nem szólt egy szót sem. A magyar virtus már meglincselte volna a humoros kedvű sofőrt, az tuti. Én is kezdtem húzogatni a számat, de tudtam, hogy tehetetlen vagyok. Itt ez a szokás, egy kis víztől nem lesz semmi bajunk. Jah. Csak itt most nem csak mi vagyunk, hanem olyan dolgok is, amik nem száradnak meg, ha egyszer eláznak. De nyilván ez itt személyes szociális probléma. Hülyeség volt arra számítani, hogy egy zárt buszon utazva majd megúszom szárazom. Mea culpa.

Egy fehér felső volt rajtam. Kb az egyetlen kulturált felsőm, amit eddig tisztán őrizgettem (a mosás mindig gond egy ilyen utazásnál). Mikor az első foltot megláttam rajta, nem is értettem, mi az és hogy került rá. Aztán észrevettem. Hogyaza!!! Ezek nem csak vizet locsoltak be a buszba, hanem tamarind levet is. Mert az szerencsét hoz. De a ruhából meg nem jön ki!!!!! 

Néztem a rózsaszín pacákat a fehér blúzom nyakán és próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak egy ruha. Hogy nekem kell alkalmazkodnom a helyi viszonyokhoz. Vehettem volna fel sötét felsőt is. Ja, ha tudtam volna. Meg, hogy ha ezen a pár folton múlik a jövőbeli szerencsém, akkor nem is kár érte. De már nagyon elegem volt. Ez az egész ország idegpróbáló. Nem vágytam másra, mint leülni egy csendes sarokban és egyedül lenni. Távol az idiótáktól.

A busz meg csak döcögött. Végül 6 óra alatt értünk oda. Az utolsó 2 órában lett helyem, mert valaki leszállt. Nem tudtam, örüljek-e neki, mivel ülve sokkal nagyobb felületen ért a be-bezúduló víz. De bedugtam a fülhallgatót a füleimbe és hallgattam a hangoskönyvemet. Elszakadtam a külvilágtól. Csak a testemre fröcskölő víz rángatott vissza néha, de már az is csak mellékes tényező volt.

A faluba megérkezve nekiindultam a vendégház felé vezető útnak. Pár kretén turista vödörrel várta az érkező hátizsákosokat. Neee, csak ne megint! Már tényleg nagyon unom.

Tök kulturáltan megkértem a srácokat, hogy kíméljenek meg. Jó fejnek tűntek. Mondták, hogy szárazon nem haladhatok tovább, de azért figyelembe vették a kérést és csak a lábszáramat locsolták le. Jó. Ez még tök oké. Elrebegtem egy köszönömöt és magyarázatként hozzátettem: Tudod, csak a laptop miatt.

Erre a köcsög paraszt: Jaaaa, laptop?! - és ezzel a hátamra borított egy vödörnyi vizet.

Őszintén fogalmam sincs, hogy úszta meg élve. Ráüvöltöttem, mondtam pár dolgot az IQ-járól meg az anyjáról, de tovább haladtam.

Ja, a 762 a kanyarok száma Chiang Mai és Pai között.

Minden második hűtőmágnest és pólót ezzel a felirattal dekorálnak arrafelé.