Éjszaka a dzsungelben

2013 június 27.

Hamarosan megérkeztünk a táborhelyünkre.

Egy sebes sodrású folyó partján volt felállítva a sátrunk. 

Bambuszból és nejlonzsákból épült. Nyilván nem mi voltunk az első csoport, aki a dzsungelben kirándult és itt szállt meg : D

A dolog szervezettségét dicséri, hogy egy másik pasi, Abdul, már ott várt minket a szálláson és főzte a teát. Később megtudtuk, hogy a folyón felfelé túrázva 2 óra alatt lehet a faluból ideérni. Ezen az útvonalon szállítják ide a kaját és a felszereléseket.

A sátor előtt már a mi száradó ruháink lógnak

Megmártóztunk a jeges vízben, aztán leültünk teázni, míg a vacsora elkészült.

Hamarosan megjelent pár lesőgyík (monitor lizard). Ők is a vacsorához készülődtek. Úgy döntöttem, a monitor lizardokat mostantól varánusznak fordítom. Mert szerintem ezek pont úgy néztek ki, mint a varánuszok. Egy-másfél méteres testük alapján krokodilnak is nézhetné őket az ember, ha nem lenne feltűnően gyík formájuk.

A varánuszok húsevők. Halakat, békákat és kisebb madarakat esznek. Az embertől félnek. Villámgyorsan eliszkolnak. Nem könnyítették meg a fotózást.

A méretarány miatt. A gyík mellett busz kerék belsője. Meg cipő.

Vacsora után idétlen tábori játékokat játszottunk az asztalnál ülve. Az a jó, hogy itt az emberek a vallás miatt nem isznak alkoholt, mégis képesek jól érezni magukat. Ez az én helyem!

Gyertyafényes vacsora nejlonponyva-jógamatrac asztalon

Vacsora után lefeküdni készültünk és rá kellett jönnünk, hogy nem csak a gyíkok nőttek a dzsungelben gigantikusra.

Pók az ágyam felett. Tenyérnél nagyobb

Az éjszaka szörnyen hideg volt. És bosszantó is. Ugyanis indulás előtt Eddie kirakatta velem a polárpulcsimat a táskámból, mondván, hogy majd ők adnak plédet és ne cipeljem feleslegesen. Mondtam neki, hogy de csak egy vékony póló van nálam, abban fázni fogok. Szerinte nem. Még rákérdeztem, hogy a takaró rendes pléd-e. Erre azt mondta, hogy rendes nagy méretű takaró lesz. Ezek után kiraktam a pulcsimat.

A híres takaró, amit adtak nem volt más, mint egy vékony lepedő. Még csak nem is a vastag vászonlepedő. A vékony, pillekönnyű, nyári lepedő, amit az ember maga alá tesz, hogy ne érintkezzen a matraccal. De ennek semmi köze a hideg elleni védelemhez. Főleg nem akkor, ha az ember egy nyitott sátorban alszik, a földön, egy vékony jógamatracon. Egész éjjel vacogtam. És nem volt magamra vennem. A túra alatt viselt pólóm még nedves volt az izzadtságtól, más meg nem volt nálam. Még jó, hogy egy hosszúnadrágot betettem pizsamának. Legalább részben melegített valami. 

Reggelre elment a hangom és a kedvem is. Legszívesebben leüvöltöttem volna a fejét Eddie-nek. Mi a fenének kell azt mondani, hogy takarót adnak, ha nem? Minek kell kirakatnia a pulcsimat? Nem tökmindegy neki, hogy mennyit cipelek, ha nekem az megfelel? És miért jó az neki, hogy megfagyok éjjel? Ha simán, világosan megmondta volna, hogy lepedőt adnak és nem takarót, elhoztam volna a pulcsimat és mindenki boldog lett volna. Nem értettem, miért kellett ez.

Miután egy forró teától visszajött a hangom és Eddie-t is megkíméltem a morgásomtól, megkaptuk a reggelit. Abdul kitett magáért. Nem gondoltam volna, hogy legjobb szumátrai reggelimet épp a dzsungelben fogom megkapni. Három szelet vajasan megpirított pirítóst kaptunk szendvicsként. Friss, meleg, ropogós. Az első emeletén egy tükörtojás figyelt, a másik réteg friss paradicsom volt.

Reggeli után elindult a csapat a folyóban, hogy megnézzen egy vízesést. Miután belemártottam a lábam a vízbe, lemondtam erről a kirándulásról. Hideg. Úgyis csak egy-két óra és ide jönnek majd vissza, hogy elinduljunk hazafelé. Semmi szükségem egy vízesés látványa miatt tüdőgyulladással végezni a túrát.

Mikor visszajöttek, összecsomagoltunk, megebédeltünk és Abdul elkezdte megépíteni a csónakunkat.

Traktor vagy busz gumibelsőt használt hozzá (lásd a varánuszos képen). A gumibelsők zsinórral voltak körbekötözve, ezeket rögzítette egymáshoz egy halom másik zsinórral. A végén egy 5 gumiból álló tutaj várt az indulásra. A táskáinkat nejlonzsákba kötözték és jógamatracokkal rögzítették a csónakon. Aztán pár jógamatracot még elhelyeztek az építményen és erre ültünk mi. Készen volt a vízikígyó-jármű.

Indulni készül a szomszéd tábor

Utasok a fedélzeten

Siklik a kígyó

A rafting ezzel a fajta tutajjal szenzációs volt! Kényelmes és biztonságos(nak tűnő). A víz gyorsan sodort minket, a nagyobb sziklákon átcsúszva a csónak eleje lemerült és vizet kanalazott az ülőrészbe. Eleinte fagyos volt, de hamar meg lehetett szokni és az élmény feledtette a kellemetlenséget. Vidámparkban nem lehet ehhez hasonló élményt átélni! A tutaj kígyószerű mozgással követte a felszíni egyenletlenségeket, a matrac védett minket a kövek ütéseitől, a kisebb vízeséseken is úgy siklottunk le, mintha kiépített hullámvasút pályája lenne, nem pedig a természet által alakított, veszélyes kőhalmaz.

Egy óra alatt beértünk a faluba. 

Legszívesebben mentünk volna még egy kört!