Adni jó

Beszélgettem itt egy helyi emberkével. Mesélt a helyi életről, arról, hogy az ő gyerekkorában még nem voltak itt autók, mindenki lovon vagy ökrösszekéren járt, a part közelében hemzsegtek az óriás teknősök, még lehetett igazi gyöngykagylót találni a tengerben, a halaknak pedig volt idejük nagyra nőni. Igazi paradicsom lehetett!

Mesélte, hogy 11 éves korában beleszeretett az újszülött unokahugába és kérte a nagymamáját (az anyja férjhez ment Hawaiira, ő meg nagyinál maradt), hogy fogadják örökbe a kislányt. Mi volt a baj a vér szerinti anyukával? Semmi. Akkor nem értem. A Rarotongára adoptált srác esete jut eszembe. Meg akarom érteni a szitut.
Meséli, hogy a nagyi meg is kérdezte az anyukát, odaadná-e a gyereket, de ez volt az egyetlen gyereke, ezért nem adta. Ha több lett volna, adta volna?! Persze!!! Itt még él a természet törvénye. Milyen törvény?! Ha megszeretsz egy gyereket és ő is téged, elkérheted a szüleitől és ha széles mosollyal válaszolnak, akkor neked adják. A gyereküket?! Igen. A modern világ romlottsága okozza a birtoklási vágyat, de a természet törvénye nem ezt tanítja. Ha megtetszik egy gyerek, te is elkérheted a szüleitől...
Ez nagyon fura. Hogy tudja egy anya elajándékozni a gyerekét?! Mondjuk, ha 11 gyerekem lenne és nem tudatos tervezés eredményeként, hanem csak úgy lettek - mondhatnám, isten ajándékai -, akkor talán megérteném.

Szerinte egyszerű. Azt mondja, adni jó.

 De ennyire?!