Ha a cápa a tenyeredből eszik. . .

a lábadból is fog. . .

Hát szerencsére nem pont így történt.

A hajóval először a rájákhoz mentünk. Elég sok ráját láttam már itt eddig is, de csak felülről. Jó 1 méteres darabok. Nézzük a vizet, ahol megállunk a hajóval a nyílt tengeren. Vállig ér a víz. Hemzsegnek a ráják. Hihetetlennek tűnik, hogy be fogok ugrani közéjük én, aki egy ebihal látványától is rakétahajtással ugrom ki a vízből. Kicsit aggaszt, hogy mi lesz, ha vmelyik megcsap az áramos farkával, de egyszer élünk. És a többiek már a vízben vannak.

Odaúszom a hajóskapitányunkhoz, aki hallal eteti a rájákat. Ő meg ezt az 1 méteres, bőrrel bevont lapos zselédarabot felém hajtja. A rája végigsiklik a mellkasomon, kézzel ösztönösen próbálom eltolni magamtól, fura érzés az érintése. Puha, selymes, zselés, hátborzongató. Úszkálnak körülöttünk nagy csapatban, néha rálépek egyre, néha nekemütköznek, néha súrolnak a farkukkal, de nem bántanak. Az etető ki-kiemel egyet a vízből a szájánál fogva. Erdekes látvány. Húsz perc alatt egészen hozzászokom a közelségükhöz. Már nem pánikolnék be, ha véletlenül akadnék össze eggyel. Tengerterápia :)

Következő megàlló a korallkert. Híres snorkelinges hely. Kapunk búvárszemüveget meg pipát, az etetőnél kenyér is van.  Alattunk 20 méteres mélység, de lelátni a tengerfenékre. A halak százával úsznak körülöttünk. Varázslatos látvány! Kapok egy marék kenyeret, kitartom a kezem a víz alatt, és a fekete, sárga, neonkék, csíkos, színes halak a kezemből esznek. Korábban azért nem fürödtem a tengerben, mert mi van, ha megharapnak a halak. A ráják után bátor vagyok. Hagyom, hogy belekapjanak az ujjamba. Nem is fáj :) Tök édesek! Van köztük 10-12 cm-es, de 35-40 cm-es is. Egész jól viselem, hogy víz alatt van a fejem, szinte megfeledkezem róla.

Tarzan, a cápaetető, Fred, az útitárs és az ebédünk

Visszamászunk a hajóra, most megyünk a cápákhoz.

Megáll a hajó kb 20 perc múlva. Nyílt tenger, 30 méteres mélység, de lelátni az aljára. És ott úsznak a cápák. Átlag másfél méteresek, de van pár 2 méteres is.

Hogyhogy nem félek?! Cápafóbiás vagyok. Most meg itt lubickolok velük egy vízben. A vezetőnk elkezdi a halakat elővenni a zsákjából. Jönnek a cápák. Legalább 20-an vannak. Tőlem pár méterre. Nem félek. Odaúszom a pasi mellé. Ha már itt vagyok, legyek itt!

Az ijesztő filmekből ismert látvány tőlem karnyújtásnyira: egy hátuszony emelkedik ki a vízből. Gyorsan lebukom a víz alá, hogy jobban lássam. Meg tudnám érinteni a cápát! Kinyújtom a kezem, de elúszik. Hármasával köröznek körülöttünk, alattunk, mellettünk. Itt közeledik egy, de ez nem lassan portyázik. Villámgyorsan csap le egy halacskára. Én meg épp végignézem a támadást. Szürke villám. Vajon milyen lehet a bőrük? Olyan, mint a rája? Meg akarok fogni egyet. De nyúlok feléjük és elkanyarodnak. Nem használok pipát, ezért mindig fel kell jönnöm levegőt venni. Békésen nézelődöm lent, mikor egy cápa elindul felém. Farkasszemet nézünk a víz alatt. Ha megfulladok, se jövök fel most! Kinyújtom a kezem, ő meg elúszik. De ott volt és engem nézett.

Ez mekkora élmény! Lehet, hogy nem is igaz. Lehet, hogy csak álmodom. Álmodom a hihetetlen színeket, álmodom a kalandokat, álmodom, hogy bementem a ráják közé, most meg itt úszik mellettem egy cápa és a kíváncsiság a legfőbb érzésem.

Varázslatos világ Polinézia. Teljesen kivetkőztet magamból. Búvárkodni akarok.