Vér és szutyok

Ennek a bejegyzésnek szívem szerint a Vér és Fos címet adtam volna, de hát ilyet mégsem illik publikálni, úgyhogy maradt a szebb megfogalmazás.


Megint halászni mentünk. De most hatan. Renoir nővére, Vaia és az ő férje, Kiki is jött. Kiki híres halvadász Manihin.

Középen Antoine, a szélen Mimi, előttünk Renoir

Kihajóztunk a nyílt óceánra. Mire előkészültünk a merüléshez, már minden baja volt a gyomromnak, olyan erősen hullámzott a tenger. Rettenetesen dobálta a pici motorcsónakot.

Gondoltam, a múltkori tapasztalatok alapján a vízben jobb lesz. Nem lett. Olyan hullámokat vetett a tenger, hogy a vízben is vidámparkosat játszottunk. Vagy egy órán át bírtam, aztán elég volt. Irigykedve néztem a madarakat. Ha szárnyam lett volna, kirepülhettem volna  a partra. Így viszont kénytelen voltam a helyszínen életben maradni. Ez egész jól is ment addig, amíg a fiúk el nem kezdték kifogni a halakat. A szuronnyal átlőtt hallal sietni kell, mert ha a cápák megérzik a vér szagát a vízben, támadhatnak. Úgyhogy amint kifogták a halat, úsztak ezerrel és már dobták is a csónakba. Ahova épp puffant. Ott, ahol én épp a rosszulléttel küzdöttem. Hát nem mondom, hogy a vergődő, vért fröcskölő, belei tartalmát ürítő halak látványa sokat segített volna az állapotomon. . .

Kezdett a dolog annyira undorítóvá válni, hogy majdnem leégett a hátam. Ugyanis a csónak legkevésbé halas sarka épp a tűző napon volt. Nagy dilemma. Égjek szénné a déli napsütésben, vagy közelítsek az undormány haldoklókhoz? Persze a fiúk mit sem sejtettek (igyekeztem hősiesen viselkedni, mert már így is ciki volt, hogy nem búvárkodom), de ha sejtették volna, se tudtak volna arra figyelni, hogy a csónaknak csak egy végébe dobálják a tetemeket.

A csónak lassan minden oldalán vérzett. A halakról / ból távozó folyadékok barátságosan csordogáltak a hajócska fenekén. Csibb-csobb, hopp, a cipőmre folyt a sárgás-barnás-nemakaromtudnimiisaz trutyi. Az első sokk után beláttam, hogy az émelygésnek a napszúrás nem tesz jót. És a jelek szerint úgysem úszhatom meg tisztán a mai napot. Meg hát az ember minden körülményt megszokik idővel. Már a nyershal-szag sem volt olyan idegen, a sárga szutykot is megszokta a szemem, meg végülis a ruha kimosható (jó esetben december közepén Tahitin, rossz esetben majd februárban otthon), én is lezuhanyozhatok (az udvari slagnál hideg vízzel, mert a családnál ez a zuhany).

A fiúk majdnem 20 halat fogtak ki rövid idő alatt. Nagyon megy nekik az ipar! De szerencsére úgy a tizedik után elkezdték átdobálni a tetemeket a hűtődobozba. Amiben mellesleg az aznapi kajánk volt. Immár csurom véresen.

Megállapítottam, hogy a dolog csak engem zavart. Ők simán ültek a csapkodó, fröcskölő halhulla-jelöltek mellett, és jóízűen ették a bagettet valami májkrémmel. Plusz egy szaginger nekem. . .

Azért túléltem. Aztán szerencsére behajóztunk a lagúnába és szelídebb vizeken folytatták a vadászatot.

De hogy az ember milyen jól alkalmazkodik!!!

Délutánra már meg sem hatódtam, hogy bokáig álltam a szutyok-patakban a csónakban, háborgó gyomrom csillapítására a kenyérből is ettem egy darabot, amit a hűtőládából (nemakaromtudnimimellől) vettünk elő és fogyasztás előtt puszta kézzel törölte le Mimi a halvért a kenyeres nejlon külsejéről.

Az meg már szinte természetes, hogy este ettem az orrom előtt elhalálozott hal(ott)ak sült tetemeiből.

Megjegyzem, az esti étkezés volt aznap az első igazi - leszámítva a pár falat kenyeret a hajón meg valami semmiséget reggelire. Szerintem ha nyers halbelet tálalnak, azt is megettem volna, olyan éhes voltam : D