2013 augusztus 12-13.
Miután 4 nap alatt teljesen csontig fagytunk, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk egyenesen a következő hegymászós programra, hanem megállunk egy éjszakára a tengerparton kiolvadni.
Bajawa és Ende között a jól megszokott 120 km a távolság, és a jól megszokott 5-6 óra kell a megtételéhez.
A városka semmi extra, pár ócska, de olcsó szálláshely, olcsó és nagyon nagyon jó kajáldák (mondjuk Bajawa után a langyos pirítós is királyi kaja lett volna), látnivaló semmi. De a cél az volt, hogy átmelegedjünk és arra tökéletes volt.
Másnap hajnalban felkerekedtünk és már fél 7-kor a pályaudvaron (na jó, ne túlozzunk) voltunk, hogy elcsípjünk egy korai buszt Moniba.
Moni nagyon népszerű a turisták körében, mert innen lehet megmászni a Kelimutu-hegyet, ahol 3 különböző színű krátertó szolgál a helyi legendák alapjául.
A falu a népszerűsége ellenére nem készült fel a turisták mennyiségére, úgyhogy állítólag lehetetlen szállást találni rendes áron délutántól. Gondoltuk, ha délelőtt odaérünk, még épp elcsípjük a kijelentkezőket és válogatni is tudunk talán.
Moni szerencsére félúton van a következő 120 km-es etap felé, úgyhogy csak 2-3 óra lesz az út.
A pályaudvarra megérkezve azonnal lecsapott ránk egy buszos és mivel a helyieknek szabott árat ajánlotta viteldíjként, fel is pakoltok a csomagunkat.
Alig pár perc múlva a busz indult is. Meglepő volt, mert csak mi ültünk rajta.
Persze nem ment messzire, csak valami műhelyhez kereket cserélni.
Szuper. Így más buszra sem tudunk átszállni, ez meg nem indul. Csak időt veszítünk. De elég jó hangulatban voltunk, úgyhogy nem problémáztunk rajta. Ha délre érünk oda, még az is jó lesz.
Miután fél óra gumiszerelés után elindult a busz, azt hittünk, végre sínen leszünk. De nem.
Csak visszavitt minket a pályaudvarra. Aztán közölték, hogy szálljunk le, mert a busznak tankolnia kell. A táskákat hagyjuk csak a busz tetején...
Alapból ilyet sosem tennék, mert bármi történhet önhibájukon kívül is a csomagommal, de valahogy olyan álmos voltam, hogy nem problémáztam ezen sem.
A busz negyed óra múlva újra visszajött, a csomagok sértetlenül a helyükön.
Közben Jurajjal kitaláltuk, hogy a szerpentinek miatt és az élmény miatt is, jobb lenne a busz tetején utazni, ahogy a helyiek szoktak túltelítettség esetén.
Kicsit furcsállották a buszosok az ötletünket - gondolom, turisták ritkán kamikázéznak,- de aztán jókat vigyorogtak rajtunk.
Ez a buszozás aztán mindent vitt!!!
Szuper panoráma egész úton!
Az járókelők integettek, vigyorogtak, szaladtak fényképezkedni. Teljesen ráláttunk a völgyekre, ahogy kanyarogtunk felfelé a hegyoldalon. A buszban ülve simán beszédültem volna, de így, hogy teljes képernyőn követtem az eseményeket, semmi bajom nem lett a pár órás kanyargás alatt. Néha ugyan hasra kellett vágnunk magunkat egy-egy út fölé hajló ág miatt, de legalább ébren tartott minket a figyelem.
 |
| Háttérben mami 25 kilós zsákkal a fején. Durva :) |
A hegy tetején aztán felhőbe kerültünk. Na, ez már nem volt vicces. Hiába volt rajtunk polárpulcsi meg esőkabát, teljesen átfagytunk megint, ráadásul a levegőben állomásozó esőcseppek a busz sebességének hatására az arcunkra csapódtak és odadermedtek. Tisztára, mint egy sielés rossz, ködös időben.
A hegy túloldalán szerencsére melegedett az idő, ahogy lefelé utaztunk.
Moniban pedig teljes meglepetésünkre kellemes tavaszias meleg fogadott minket. Pedig ez is hegyvidék...
Kiderült, hogy csak Bajawában van tél. Mindenhol máshol tisztában van az időjárás a földrajzi helyzetével és a hivatalos éghajlattal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése