Farmer lettem és buszban lakom

2013 augusztus 29.

Délután nekiindultam az első farmer-állomásnak Új-Zéland északi csücskében.

A farm Oromahoe faluban, Paihia város közelében van. A családi vállalkozás többek között sajtgyártással is foglalkozik. Jelenleg nincs munkaerőhiány a sajtgyárban, de elkel a segítség a borjak körül. Nem sok elképzelésem van a munka természetéről ("we are calving / borjadzunk"), de majd megtudom.

Házigazdám, Tim jött értem a buszállomásra. Csak emailben beszéltünk, azt sem tudtam, hány éves. Ahogy elnéztem, pár évvel lehet nálam idősebb. A farmja közvetlenül a szülei farmja mellett, a nagyi farmjának szomszédságában és a sajtgyártól, valamint az öccsei farmjától nem messze található. Még jó, hogy az unokatestvérei farmjához sem kell 10 percnél többet sétálni. 

A lakás egy pici ház egy amerikai konyhával és egy hálószobával. A fürdőszoba utólag lett hozzáépítve. Igazi fűtés nincs, pedig itt tél van, de Tim szobájában van kandalló, az enyémben meg elektromos fűtőtest. Ja, hogy azt mondtam, nincs is több szoba? Tényleg nincs. Az én szobám egy 60-as évekbeli busz, ami a konyhából nyílik. Nagyon pöpec kis szerkezet. Leparkettázva, szekrényekkel és franciaággyal felszerelve. Nagyon otthonos és tök eredeti. Megnéztem kívülről is. Hát nem adnék sok hitelt rá... De belülről teljesen rendben van. Mondjuk éjjel megfagytam, pedig volt rajtam egy klasszikus tollpaplan meg egy vastag pokróc is. A szigetelés itt nem divat. A fürdőszoba a legdurvább. Ilyen gyorsan szerintem még életemben nem öltöztem, vetkőztem : D

Másnap reggel 7:30-kor kezdődött a munka. Betanítóm egy francia lány, aki már 4 hónapja önkénteskedik itt, csak ő a nagyinál lakik (gondolom, ott jobb a fűtés). Feladat: a borjak etetése. Ez kicsit ködös, miért kell őket etetni, hiszen ott az anyjuk, de aztán hamarosan felvilágosodom.

A maszületett borjak csak pár órát maradhatnak a mamájuk mellett, mert ha ellés után nem kezdik azonnal gépileg fejni a tehenet, akkor kevés lesz a teje. Ezért a bocit elveszik tőle, amint megmosdatta és onnantól a bocit mi etetjük cumisüvegből, a mama meg jár a fejőbe a többiekkel.

Több korosztályú bocink van. A nagyobbak már akár több hetesek is lehetnek. Ők már ismerik a dörgést, nem kell mutatni nekik a kaját, tudják, mi merre, rohannak hozzánk, ha jövünk. Náluk az a feladat, hogy kontrolláljuk, hogy mindenki egye meg az adagját, nehogy az erősebbek ellökdössék a kisebbeket a cumiktól. Ők tíz állomásos cumiból isznak.

A kisebbek max öten vannak egy etetőnél. Ők nem lökdösődnek, és esznek rendesen.

A legkisebbeket pedig egyesével kell etetni, amíg megtanulják, hogy kell szopni. Ez számomra hihetetlen, de ösztönből nem mennek a tej szagára, hanem úgy kell a szájukba erőltetni a cumit és még akkor is kiköpik. Amilyen kis fiatalka állatok, olyan meglepően erősek ám. Tiszta rodeó stabilan tartani őket lovaglóülésben. Aztán, mikor már ismerik a cumit, nem kell küzdeni, jönnek maguktól.

Tejet nem hoztál?

Az nagyon érdekes, hogy a bocik az anyjuk térdének nyalogatásával jelzik, hogy szopni akarnak. És mivel mi testesítjük meg az anyukát, a mi térdünket nyalogatják. Első reggel rutintalan voltam, de délutánra igényeltem egy vízálló nadrágot, mert a zsíros tejtől habzó, ragacsos bocinyállal minden ruhám fedve volt negyed óra alatt.

Helyváltoztatásra úgy lehet rávenni őket, hogy az ujjunkat cumiként a szájukba adjuk, és akkor követnek.
Vicces... és nyálas...

A tej, amit kapnak a friss fejésből származik. Még meleg, mikor tálaljuk. A kicsik a saját anyjuk tejét kapják (a mamáikat fejik meg először és a tej külön edénybe kerül), a nagyobbak a sima tejet kapják, ami emberi fogyasztásra is megy. Az újszülött tej vaníliasárga, sűrű, zsíros és ragacsos. Ez emberi fogyasztásra nem is alkalmas. Mondjuk nem is úgy néz ki, hogy meg akarnám kóstolni.

Etetés után minden edényt és vödröt el kell mosni ecetes vízzel, meg alaposan el kell öblíteni.
Összesen 1 órát vesz igénybe az egész tevékenység és napi kétszer adjuk elő. A többi időben egyéb farmer munkákat végeztetnek velünk. Nekem pár gusztustalan zsákhajtogatás is jutott, de építettem elektromos kerítést is a legelőre.

Érdekes meló ez itt, csak szerintem nem az én testalkatomnak való. 10 kilónál kisebb emelnivalóval még nem találkoztam... De majd meglátom, bírom-e.