Életem pillanatnyi legkomolyabb kérdése: HOVA TOVÁBB?
Mehetek a Fülöp-szigetekre. De őszintén szólva belefáradtam Ázsiába. Úúúúúgy, de úgy szeretnék tiszta, rendes, modern környezetben zuhanyozni. Meg sajtot akarok enni. Elképesztő, hogy mennyire tud az ember fél év után egy ételt ennyire hiányolni. De nem én vagyok az egyetlen. Akármelyik turistával beszéltem erről, mind rákontrázott, hogy igen, ők is nagyon ennének már sajtot. Németek, csehek, szlovákok, stb. Életünk része a sajt. Ez persze elgondolkodtató üzleti lehetőséget is rejteget. Ha a helyiek nem is (ők nem nagyon esznek tejterméket), azért a turisták vennék a sajtomat, ha itt gyártanám... Na ezen még elgondolkodom...
Szingapúr szupermodern repterén mászkálva a csilli-villi üzletek között egyre világosabbá vált számomra, hogy nem akarok Celebeszen önkénteskedni. Ráadásul a lakásban, ahol laknék majd, épp az emeleti szobám van a mecsettel egy magasságban és hajnali 5-kor megint üvöltésre kellett ébrednem az ott töltött egy éjszaka során. Azt hiszem, ez a legdöntőbb érv Indonézia ellen. Nem bírom elviselni a hangfalakból áradó óbégatást minden reggel. Kizárt. Szóval terv ejtve.
Elindulhatnék Európa irányába. Mivel a pénzkészleteim végét járom és itt a környéken csak munkavállalói vízummal lehet dolgozni, és azt is kevés pénzért, célszerű és okos döntés lenne visszaugrani Európába és megszedni magam pár hónap alatt, aztán kirándulgatni tovább. Legjobb persze az lett volna, ha Ausztrália nem utasítja el a vízumkérelmemet (Merthogy közben megjött a válasz és azt nyilatkozták, hogy mivel Magyarországon nincs munkahelyem, kockázatosnak látják, hogy örökre Ausztráliában maradok. Nem értem az összefüggést, de a földhözragadt szemléletükkel biztos jogos az aggodalmuk. Azért bekaphatják.). Szóval a gyümölcsszedés ugrott.
Mehetek még Új-Zélandra, de az is baromi drága és ott sem vállalhatok munkát, szóval csak annyi értelme lenne, hogy az utolsó fillérjeimet is elkölteném az odajutásra, aztán nézhetnék nagyokat, hogy merre tovább.
Viszont Új-Zélandról mennek a repülők a Cook-szigetekre....
Két éve lebeg a szemem előtt ez az úticél... (Amikor belebegett és amikor kilebegett)
Okosnak kéne lennem. Tudom. Vennem kéne egy repjegyet Európába, okosan megoldani az állandó lakóhelyes problémát, kötni egy éves utasbiztosítást, dolgozni valahol, aztán lehetne tovább utazni. Ezt kéne.
De én most vagyok itt és most akarok utazni. Minek repüljek több ezer km-t és több napot, hogy aztán visszajöjjek ugyanide? A német bankszámlámon van még pénz, csak nem férek hozzá. Ha azt meg tudom oldani, akkor még maradhatok egy darabig. Aztán totál üres zsebbel mehetnék dolgozni valahová az EU-ban.
Nehéz döntés. A felelősségteljes, felnőtt énem és az élj-a-mának kalandor viaskodik bennem. Legyek okos? Vagy vállaljak kockázatot?
Szinte egész életemben okos voltam. Megfontoltan alakítottam az életemet. Aztán mire mentem vele? Csak eldobtam a végén és hagytam, hogy a kalandor vezessen az élmények útján. És mekkora érzés volt a bregenzi kaszinóban 1000 Eurót feltenni a feketére! Jó jó, nem az én pénzem volt, de az érzés, mikor a kockázat után nyertem....
Ha most visszafordulok, méregdrágán tudok csak visszajutni ide, merthogy az olcsó, keresztül-héthatáron utat még egyszer nem csinálom végig. És hogy bánnám később, hogy visszafordultam. Mint januárban, mikor kihagytam az egy órás repülőutat és nem mentem a Cook-szigetekre. Most megint itt vagyok a küszöbön. Oké, most inkább a kapuban, de a küszöb csak egy ugrás. Megint kihagyjam? Aztán megint hurcoljam magammal a ki nem elégített vágyat Rarotonga iránt?
Napokig gondolkodtam.
Aztán rájöttem, hogy semmi sem lehetetlen.
Ha csak az a gond, hogy nincs pénzem utazni, de egy repjegyet még ki tudok köhögni, akkor csak azt kell megoldani, hogy ott ingyen lakjak, egyek és utazzak. Az meg gyerekjáték. :D
Ez az! Mindent a feketére!
Irány Új-Zéland!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése