2013. augusztus 3., szombat

Mataram

2013 július 29-30.


Lombok fővárosába, Mataramba mentem Giliről.

Reméltem, hogy találok valami olcsó szállást, ahol jó lesz az internet, mert nagyon időszerű már a floresi kiruccanás leszervezése és azt is ki kéne találnom, hova megyek augusztus 19-én, mikor lejár a vízumom. 

A Tripadvisor-on akadtam egy panzióra, amiről több utazó állította, hogy kellemes hely. Mivel más szállást egyáltalán nem találtam a neten, ide mentem.

A Ratu Guesthouse a belvárosban (Cakranegara, Jalan Gde Ngurah 43.) található és a tulaj egy földre szállt angyal. Mindenért elnézést kér, napjainak legfőbb célja, hogy a vendégeiről gondoskodjon. Van egyágyas szoba 6 dollárért. Az árban nincs benne a reggeli, de egész nap lehet korlátlanul teázni, kávézni. A tulaj öccse is tündérbogár. Időnként megjelenik, hogy érdeklődjön, hozhat-e egy teát, meg hogy kérek-e dinnyeturmixot, mert akkor csinál nekem is, és épp ebédet főz, reméli, hogy majd megkóstolom. Eleinte udvariasan visszautasítottam a kínálgatást, de erre olyan arcot vágott, mint egy kisfiú, akivel épp azt közöltem, hogy ő nem jöhet a többiekkel az állatkertbe, így legközelebb inkább megköszöntem a kedvességét és mosolyogva elfogadtam, amit ajánlgatott. Próbáltam fizetni az ebédért, de majdnem megsértődött, úgyhogy már kezdem kínosan érezni magam, hogy nem lesz mivel viszonoznom a kedvességét. Hoztam neki dinnyét, meg vacsorát, ezzel próbálok egálban maradni.

Innen nyílnak a szobák


A panzió egyetlen hátránya egy kretén kutya. Általában jóban vagyok a kutyákkal, bírjuk egymást, de Ázsiában valamiért fent vagyok az ebek fekete listáján. Már harmadszor történik, hogy megtámadnak a kutyák. Gyerekkori kutyarajongóként nem félek tőlük és tudom, hogy a náluk "alfábbat" nem harapják meg, ezért az eddigi két alkalommal előkaptam harcias énemet, és próbáltam félelmetesebb lenni, mint a habzó szájjal vicsorgó, és lábam felé kapdosó kutya. A malájziai esetben nem voltam biztos benne, hogy megúszom, mert hiába üvöltöttem a dögre torkom szakadtából, az csak nem hátrált meg, rajtam meg hátizsák volt, így rúgni sem tudtam volna egyensúlyvesztés nélkül. Aztán végül megjelent a tulaj és visszahívta a vérebet. A másik eset Balin történt, de ott elég volt a kiabálás.

Itt, a panzióban semmi előjele nem volt a kutya meghibbanásának. Álltam az udvaron és a tetőn ugráló patkányokat figyeltem. A kis csivava-lelkű, de nagyobb testű sunyi meg odaállt velem szembe és nézett. Visszanéztem. Ez meg mit akar? Bámultam tovább a tetőre. Egyszercsak elkezd vadul ugatni rám a kis vadállat. De mintha bármit is tettem volna. Tök felkészületlenül ért. Úgy megijedtem, hogy ő is megérezte rajtam és vissza akart élni vele. Csakhogy bennem ösztönből ott van az "alfásodás" ilyen esetekben, és nem megfutamodom, hanem támadok. Ezzel jól megzavartam a dögöt, aminek az lett a vége, hogy elkezdett tartani tőlem, de nem annyira, hogy békén hagyjon. Amint meglát, vadul ugatni kezd minden alkalommal. Csomószor megijeszt. Hogy tisztában legyen az erőviszonyokkal és meg se forduljon a fejében, hogy lesből megharap, megkergettem egy seprűvel. Barátságunkat ezzel stabil alapokra helyeztem. Most már akkor is ugat, ha elhalad a szobám ajtaja előtt.

Pár nap után aztán "okos enged" alapon idomításba kezdtem. A másik kutyát, amelyik normális, elkezdtem a köcsög jelenlétében hússal etetni. Na persze, csorgott a nyála a kis vakarcsnak is, de nem vagyunk olyan viszonyban, hogy kunyeráljon. Csak nézett. Aztán szerintem elgondolkodott rajta, hogy jó falatok reményében jobban megérné barátságosnak lennie velem, mert azóta nem ugat. 

De még itt leszek pár napig. Nem kiabálom el inkább. . . :)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése