2013. augusztus 24., szombat

Újabb éjszaka egy Titanicon

2013 augusztus 17.


Kristiannal és Hannával felkerekedtünk reggel, szomorúan elbúcsúztunk a fehér homokos strandtól meg Jurajtól, aki folytatja útját a bálnavadászok felé Florestől keletre, és kihurcolkodtunk a kikötőbe.

A hajónk állami hajójárat, mint a Titanicos hajóm volt.

Úticél: Makassar, Celebesz-sziget fővárosa



A hajó reggel indul és másnap hajnalra ér oda.

Mindhárman ekonomi jegyet vettünk, és én, mint rutinos Pelni utas, lelkileg felkészítettem útitársaimat a csöves kempingezésre a folyosókon. Annyian várakoztak a kikötőben, hogy meggyőződésem volt, hogy nem fognak ennyi embert felengedni. Az viszont nekem nagyon gáz lenne, mert akkor lekésem a repülőmet és túllépem a vízumomat. Ami nagggyon gááááz, mert csúnyán fogy a pénzem és nem dobhatok ki az ablakon 20 ezreket ilyenekre.

Tiszta stressz voltam....

Végülis barátaimtól leszakadva felgyömöszöltem magam a hajóra. Ami már eleve tömve volt. Állítólag (a mozi pénztárosa szerint) 5000 ember utazott a kompon. A megengedett meg kb 1000-1200 fő lenne. Nem csoda, hogy tele vannak a hírek hajóbalesetekkel...

Bukit Singuntang
Ez a hajó 9 emeletes volt


Az egyik külső folyosón találtunk magunknak helyet, ami pár óráig árnyékban volt, aztán viszont telibe sütötte a nap. Délben, Egyenlítő környékén a tűző napon ülni több órát... Ezt még a Rejtő regények újra-átélése érdekében sem kérem...

Miután nem volt hova mennünk, és nem akartuk a kényelmes helyünket feladni, ami éjszaka nem lesz napos, viszont jól elférünk a fal mellett, elkezdtünk átmeneti árnyékolót gyártani.

Itt látszott meg nagyon az európai és ázsiai mentalitás különbsége! Az ázsiaiak tudomásul veszik, hogy az élet nem mindig habostorta, elfogadják, hogy délben süt a nap, és ha nem tudnak árnyékba húzódni, a fejükre terítenek egy kendőt. Nem úgy az európaiak! Nem véletlenül történt annyi felfedezés és újítás Európában. Egy európai sosem nyugszik bele a kényelmetlenbe, nem fogadja el a természet rendjét és a kellemetlen sorsot. Az európai, kéremszépen, megjavítja a világot. (Az amerikai meg akkor is megjavít bármit, ha nem is volt elromolva. De ez most nem téma.)

Európaiságunkat mi is könnyen felfedeztük magunkban, mikor belefogtunk a hajó szerkezeti átalakításába.

A dolog egyszerű volt. Egyikünk (én) felmászott a mentőcsónakok szintjére, ott egy összekötő pallón átmászott a lezárt legfelső fedélzetre (hajókürt, antennák) és egy talált madzaggal egy napozógyékényt rögzített paraván-szerűen a folyosó feletti összekötő hajóelemre. A lelógó gyékényhez a többiek hajcsatokkal rögzítették a másik gyékényt, így földig érő, és a nap mozgása szerint odébb húzható lapfüggönyt kaptunk.

Legalább 30-an jöttek bámulni az egyrészt rendhagyó és forradalmi szerelési munkálatokat, másrészt a renitens turistát, aki elhagyta a kijelölt útvonalat. A csodálkozó tekintetek mellett kaptam pár elismerőt is a majomgimnasztikám miatt.


Este aztán mégis feladtuk szuper helyünket, mert megnyitották a hajóorr feletti legfelső fedélzetet és az sokkal tágasabbnak tűnt. Persze csak addig, míg fel nem fedezték mások is. Utána már zajos és koszos lett.

Elhelyeztük a földön Hannáék tábori matracait, meg 2 szétteríthető papírlapot, ami az égből pottyant az ölembe. A helyiek szoktak ilyen papírokon kempingezni, és a mozgó papírárus épp az én hátizsákom mellett ejtett le 2 lapot. Nem erőlködtünk, hogy visszaadjuk neki, mert úgyis az a szokás, hogy itt hagyja az ember a papírt használat után, és az árus összeszedi, hogy másnap újra eladhassa.

Kényelmes tábort készítettünk magunknak, de aludni mégsem tudtunk. A helyiek megbolondultak. Mintha még nem láttak volna turistát. Odaültek a fejünk mellé, a képünkbe bámultak és hangosan röhögtek. Simán rátelepedtek a mi szőnyegünkre, fogdosták a cuccainkat és üvöltöztek a haveroknak, hogy jöjjenek már ők is. Úgy éreztük magunkat, mint a majmok az állatkertben. A legjobb az a csávó volt, aki megállt mellettünk, behajlított lábbal, kezeit a térdére támasztva fölénk hajolt (mint amikor a hangyák vonulását szemléli valaki a földön) és meredten nézett ránk.
Visszabámultunk kérdőn. Nem kapta el a tekintetét. Mintha nem is emberek lennénk, hanem majmok a ketrecben. Gátlástalanul szemlélt minket.
Mások gátlástalanul fotóztak. Négy kamaszfiú meg odahozott a fejünk mellé székeket és leültek ránk meredve, mint a moziban.
Annyira irritáló volt, hogy Hannával elkezdtük provokálni őket és mi is bámultunk. Meg néha nevettünk, hogy zavarba hozzuk őket. Nem sokat segített. 

Végül elvesztettem a türelmemet és picit gúnyosan rászóltam az egyik kamaszra:

- Nem akarsz rögtön mellénk ülni a matracra? 

Abban bíztam, hogy vagy érti a célzást és elhúz, vagy zavarba jön, mint ahogy sokszor szoktak, ha angolul kell beszélni, és akkor meg azért kullognak el végre. De nem jött be. Odaült mellénk a matracra...

És közben zajongtak és szemeteltek. Simán ledobja a fejem mellé a rizses dobozt, meg narancsleves flakont. A maradék narancslé meg csordogál a matrac felé. És nem akar vele rosszat. Nekik ez a természetes. Ülni a ragacsos mocsokban és örülni.

Teljesen kivoltunk tőlük. Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy már csak másfél nap.

A legjobb döntés volt Szingapúrba jegyet venni. Itt az idő elhúzni innen valami civilizáltabb helyre.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése