Floresre nagyon jellemző, hogy a helyiek örülnek a turistáknak. Utoljára Kambodzsában volt hasonló érzésem.
Ahogy sétálunk a faluban, a gyerekek odaszaladnak hozzánk nevetve kiabálják, hogy "Hello Mister", "Hello Miss". Ha meglátják a fényképezőgépet (meg néha akkor is, ha nem), integetnek és kiabálnak: "Foto, foto". Pózokba vágják magukat és örülnek, hogy lefényképezzük őket. A felnőttek 99 %-a köszön nekünk az utcán. Némelyik angolul, némelyik indonézül. Nagyon tudnak mosolyogni, ha indonézül köszönünk vissza. Annyira szeretetteljes és barátságos mindenki, hogy úszik az utcákon a szeretet. Jó, ez most elég hippiül hangzott, de tényleg ilyen.
A fagyasztó hideg és a borzalmas kaja (az egész városban CSAK hideg rizs és hideg szósz kapható) ellenére úgy döntöttünk, hogy maradunk még Bajawában és elmegyünk túrázni. A város melletti vulkánt céloztuk meg. Elvileg kellett volna túravezetőt bérelnünk a faluból, de egy ideje már nem hiszünk a Lonely Planetnek, úgyhogy nem béreltünk. A hegyen találkoztunk két idősebb angol házaspárral, akik szintén egyénileg óhajtották megtalálni a hegyi útvonalak labirintusában a krátertavakhoz vezető helyes ösvényt.
Miután több, mint egy órán át bolyongtunk hatan a hegyen, végülis ráakadtunk a "sárga útra", ami Óz birodalmába vezetett és megpillanthattunk a száraz évszak hatásait sínylő, majdnem száraz krátertavakat.
Lefelé jövet már elváltunk ideiglenes barátainktól és ahogy a falu felé haladtunk, megkérdeztük egy helyi férfitől, jó irányba kutyagolunk-e. Az ember nagyon örült nekünk és valamit magyarázott valami fával kapcsolatban. Mivel nem értettünk, de nagyon kedves és lelkes volt, úgy véltük, nem lesz baj, ha megvárjuk, mit akar. Kiderült, hogy gyümölcsöt akart nekünk szedni.
A passiógyümölcs (marquesas, passion fruit) fája elég magas, de a bácsi teljes lelkesedéssel mászott fel rá.
A gyümölcs pedig, amit leszedett egyszerűen fenséges volt! Én nem vagyok passion fruit rajongó, mert többnyire savanykás a gyümölcs és tele van maggal, de ez itt olyan édes és zamatos volt, amilyet még nem ettem.
Ahogy a férfi családjával üldögéltünk a a vendégpadon, be is nyomtuk majdnem az egész szatyor gyümölcsöt. A beszélgetés kicsit alapfokú volt, mert a mi indonéz tudásunk az ő angol tudásuk szintjén állt, de azért kellemesen eltöltöttünk egy órácskát.
Hihetetlen, hogy mennyire vendégszeretőek és barátságosak az emberek itt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése