Titanic-élmény

2013 augusztus 4.

Érdekes volt a reggeli.

Bemondták a hangosbeszélőkébe, hogy lehet menni átvenni a reggeli ételcsomagokat, csak valami pecsétet kell hozzá szerezni. Miután indonéz-tudásom eléggé szegényes, csak ennyit tudtam kihámozni a bemondott információból. És ez sem volt biztos. Úgy döntöttünk, követjük a emberek áramlását, hátha sokan nekiindultak erre a felhívásra.

Le is jutottunk egy sötét folyosóra, ahol több százan álltak sorban. Én azonnal fordultam volna vissza  a levegőtlen helyről, mert ki tudja, hány órán át kell itt sorban állnunk majd valami kétes minőségű és tisztaságú ételért, ami különben is valószínűleg rizs, amit meg nem szeretek reggelire enni (máskor se, de reggelire különösen nem).

A francia lányok viszont élvezték az új tapasztalatszerzést és maradni akartak. Pedig a magasabb kategóriájú jegyükkel tuti szebb helyen kéne sorban állniuk... Azért maradtam én is velük. Csordaszellem : S

Elég hamar végigálltuk a sort, alig fél óra volt. A pulthoz érve az ételosztó aláírta a jegyemet és kezembe nyomott egy hőtárolós dobozt. A francia lányok jegyét látva viszont mutogatni kezdte, hogy itt nem kaphatnak kaját, menjenek az emeletre.

Felmentünk és a jegyet mutogatva meg is találtuk az éttermet. Igen, éttermet. Nem is tudtuk, hogy van ilyen. Terített asztalok, terítő (!), pincér. Wow!

Mondtam a pincérnek, hogy nekem nem ide szól a jegyem, nem is akarok enni, csak leülök a barátaimmal.

Kicsit húzta a száját, de végülis ki ő, hogy a külföldi vendéget bármiben is megakadályozza (ez az itteni szemlélet, nem az enyém). Miután látta, hogy tényleg nem ingyen kajáért jöttem, meg nem a drága reggelin akarunk csalni, barátságosabb lett és elkezdett engem is teával kínálgatni. Aztán mikor csak nem óhajtottam nekiállni a reggelis dobozom tartalmának és csak röhögtünk rajta, hogy mi van benne, és már épp le akartam fényképezni a főtt rizs-lisztes tojásrántotta-piros szósz kombót, amikor odajött a pincér, kivette a kezemből a dobozt és az asztalon kínált friss rántottára mutatott: - Inkább ezt.

Hát ez jó fejség volt tőle. De azért udvarias maradtam és csak jelképesen fogyasztottam. Jövünk még ebédre és vacsorára is, őrizzük meg a jóindulatát.  : )

Reggeli után kiálltunk a hajó elejébe nézelődni. És ekkor kezdődött a meghibbanásom, ami aztán meglepő fordulattal zárult.

Megláttam a hajó orrán a rudat, amin a Titanicban Leo és Kate (nem tudom a filmbeli nevüket) álltak kitárt karral a repülést szimbolizálva. Elkezdtem azon viccelődni, hogy át kéne valahogy mászni a lezárt területen és csinálni egy ugyanolyan képet. A két csajszival eléggé egy hullámhosszon voltunk, mert repkedtek a jobbnál jobb ötletek, hogyan kellene kijutni oda. A nagy poénkodás közepette a kezemben szorongatott kekszes doboz papírjából sebtében kiszaggattam két figurát. Ha én nem állhatok ott, azért Titanicos fotóm legyen már.

Elkezdtük a kis figurákat olyan pózba állítani, mintha ők állnának a rúdon. Elvoltunk vele egy pár órát.

Azon poénkodtam, hogy legközelebbi hajóutamon összehaverkodom majd a személyzettel és bekéredzkedem egy fotóra, vagy éjszaka kisurranok és felmászom titokban. Kezdtem rákattanni a kihívásra.

Az idő közben telt, a nap sugarai felforrósították a területet, ahol álltunk. Úgy döntöttem, keresek egy árnyékosabb és csendesebb helyet. Esetleg megkeresem a bejáratot a hajó orrához... :)

Hogy hogy nem, a kapitány/kormányos iroda mellett erkélyen találtam magam pár lépcső megmászása után. Ki érti ezeket a véletleneket? : D

Elég jónak tűnt a hely, szaladtam és megosztottam a lányokkal is a felfedezést, jöttek és együtt üldögéltünk ott. Időnként a hajó vezetősége kisétált a terasz lezárt részére, én lelkesen vigyorogtam rájuk, ők meg vissza. Nem tudom, megismertek-e, hogy én voltam előző este a folyosójuk lakója pár órára.

Kis idő múlva az egyik egyenruhás kinyitotta nekünk a lezárt teraszt és meginvitált a kapitányi kilátóteraszra.

Óóóóó, innen lehet ám csak igazán jó fotót készíteni a kis figurákról!!!

Csináltam vagy 10 félresikerült képet a papírutasokról, de egyik sem lett elég jó, mert a szél mindig elfújta és ugyebár a kezem is mindig a képen volt. Ahogy ott bénázgattam, arra jutottam, hogy sokkal jobb képet tudnék csinálni a kapitány őrhelyéről, mert az pont szemben van a Titanic rúddal és az ablakra ragasztva a bábukat a kezem sem lógna a képbe. A lányok már előre röhögtek, hogy tuti mindjárt bekéredzkedem a kapitányhoz. De nem tettem. Nem kellett. Ő magától hívott be minket.

Megkínáltak teával, kávéval és nagyon örültek, hogy külföldi vendégeik vannak. Mi meg nagyon örültünk, hogy egy légkondicionált helységben élvezhetjük a hajó legjobb kilátását.

Pár perc udvariasság után elérkezettnek láttam az időt a tökéletes Titanic fotó elkészítésére. A kapitány és a kormányos érdeklődve nézte, mit művelek az ablakon. Vigyorogva mutattam nekik, hogy Titanic fotót készítek. Nem voltak biztosak benne, hogy normális vagyok-e, de jól szórakoztak a próbálkozásaimon. A lányok is nagyon röhögtek valamin. Utólag bevallották, hogy azon vihorásztak, hogy már csak percek kérdése és én magam fogok ott állni a rúdnál.

A kormányos nagyon viccesnek találta, hogy ennyit küzdök egy fotóért (és francia barátnőim is lelkesen asszisztáltak). 

Védekezésül elkezdtem piszkálni:

- Ne mondd már, hogy neked nincs ilyen képed otthon!

- Nincs.

- Hát ha én dolgoznék egy hajón, nekem tuti lenne Titanic pózos fotóm.

- De arra a területre csak a személyzet mehet be.

- Igen, tudom. De te személyzet vagy. Simán csinálhatnál ilyen fotót. Ha akarod, én fényképezek.

- Köszi, megleszek a kép nélkül.

Odalép a kapitány, mond valamit a kormányosnak indonézül, aztán hozzám fordul vigyorogva:

- Akarod, hogy hívjam a biztonságiakat és lekísérjenek oda?

Na, ez most tuti szívatás, nem kell bevenni, de jó kapaszkodó lehet. Hátha mégsem szivatnak... :)

- Igen, tök jó lenne. Tényleg lemehetnék oda?

Erre nem válaszol, hanem elkezd tárcsázni. Húúúúú, komolyan gondolta? : - o

- Nem szívattok, tényleg lemehetek?!

A francia lányok már nagyon röhögtek, a kanadai család, akik meg időközben minket látva beszivárogtak a kapitányhoz és épp kapcsolatot építettek, nem nagyon értették, mi a mulatság tárgya.

A kapitány hívta a biztonságiakat és néhány perc múlva meg is jött az egyenruhás. Gyorsan a kanadai család egyik tagja kezébe nyomtunk egy fényképezőgépet, kiadtuk az utasítást a fotózásra, az én gépemet vittük magunkkal és követtük a biztonsági őrt. Áthaladtunk furcsa helyeken, míg odaértünk a lánccal és lakattal lezárt ajtóhoz. Itt az őr félreállt, mi meg rohantunk a rúdhoz. A hajó utasai, akik az első erkélyeken bámészkodtak, mind azt nézték, hogy ez a három őrült széttárt karral pózol a rúdon és vihog, mint az idióták.

Annyira abszurd volt, hogy pár órával korában rákattantam egy ötletre és most íme, itt állunk és a kihívást teljesítve "repülünk" a hajó elején.

A repülés különben tényleg olyan, mint a repülés. A hajó elég gyorsan halad, szeli a hullámokat. Fentről még sebesebbnek tűnik, mint a partot nézve. Süvít a szél és körülöttünk nincs semmi. Tényleg olyan, mintha a víz felett repülnénk.

A repülés mellett az volt a legjobb a dologban, hogy sikerült a vicces kihívást teljesíteni. Poénnak indult és mégis valóra vált.

Méghogy a 24 órás hajókázás unalmas! Csak megfelelő elfoglaltságot kell találni. : D